Volt egyszer egy pap, annak volt egy szolgája. Egy legényforma férfi volt nála, egy beás ember. Ő csinált otthon mindent, ő dolgozott.
De a pap minden áldott nap eljárt egy másik házhoz, ott reggelizett, ebédelt, vacsorázott, ott evett egész nap. Tojásokat evett. Minden étkezésnél megevett egy tojást.
Na, Istenem, míg aztán letelt az egy hónap, és fizetnie kellett.
Odamegy a gazdához, hogy megegyezzen vele. Ott, ahol evett, fizetnie is kell.

Na, számolni kezdett a gazda.

Ennek a mesének számos változata ismert, s az okos, leleményes ügyvéd szerepében ördög/cigány lép fel általában. Tréfás legenda-meseként bárhol gyűjthető, mindenütt nagy sikerrel mesélik.

Talán nem mindenki számára köztudott, hogy a népmese eredeti funkciója a beás közösségekben a felnőttek közös szórakozása volt. Hagyományos mesemondási alkalom sokszor adódott. Ilyen lehetőséget kínáltak az alábbi ünnepek: névnap, születésnap, keresztelő, a karácsony, a virrasztás.

Egyszer volt, ha nem lett volna, nem is mondták volna. Egyszer volt egy szegény ember meg egy szegény asszony. Se vénségükre, se fiatal korukra nem született több gyermekük, csak két fiuk. A két fiú közül a nagyobbik tizennyolc esztendős volt, a másik tizenhét esztendős. A jó Isten úgy adta, hogy anyjuk egyszer csak teherbe esett. Mikor anyjuk teherbe esett, egyszer csak lebetegedett, és kisfia született. De annak a kisfiúnak nem volt se keze, se lába; tisztára egy gömböc volt.

Egyszer volt, ha nem lett volna, nem is mondták volna. Egyszer volt egy szegény öreg asszony. Se fiatal korára, se vénségére nem született több gyermeke, csak egy lánya. A lány olyan szép volt, hogy a szent Napra lehetett nézni, de reá nem, olyan szép, olyan szemrevaló volt. Elég az hozzá, hogy anyja, a szegény asszony, alig élt egyik napról a másikra. Bejárt a faluba, hol fonni, hol kártyát vetni, hol ide-oda ment, hogy tudjon szerezni magának annyit, hogy egyik napról a másikra eléldegéljen.

Egyszer volt, ha nem lett volna, nem is mondták volna. Volt egyszer régen egy szegény fiú. Nem volt se apja, se anyja, se bátyja, se húga, nem volt senkije sem a világon. Egyedül élt. Ez a fiú iskolába járt. Egy kis ház maradt rá az apjáról meg az anyjáról. A fiú már a negyedik osztályba járt. Akkor, abban a világban, nem tíz-tizenöt osztályt jártak, mint manapság, csak négy osztályt; akkor azzal a négy osztállyal felnőtt emberek voltak. Úgy adta a jó Isten, hogy amikor a fiú tizenkét esztendős volt, gondolta magát, hogy nehezére esik mosni magára, egyedül élni, ételt főzni magának, egyik napról a másikra keresni a kenyerét, nehezére esett.

Egyszer volt, ha nem lett volna, nem is mondták volna. Egyszer volt egy király. Se vénségére, se fiatal korára nem volt gyermeke. Úgy adta a jó Isten, hogy a király meg a királyné fiatal emberek voltak. Telt-múlt az idő, egyszer csak a király gondolkozóba esett, hogy mitévő legyen, mert ha a királynéval együtt megöregszik, kire marad az a sok nagy vagyon, a királyság. Úgy adta a jó Isten, hogy a király pont délben szólt a feleségének:
- No, kedves feleségem, tudd meg, hogy mától fogva az van, hogy levágom a nyakadat, ha nem szülsz nekem egy fiat, hogy vénségünkre nekünk is legyen valakink, legyen, aki gondoskodik rólunk, s akire maradjon a királyságunk.