Hármas átmenet és a cigányok/romák

A rendszerváltozásról gyakran mint „hármas átmenetről” beszélnek, a gazdaság, a legitimációs ideológia és a politikai rendszer átalakulása kapcsán. E három dimenzió egyidejűsége példa nélkül álló nehézségekkel szembesítette a kelet-európai társadalmakat. Tömeges munkanélküliség, növekvő infláció, adósságválság és a szegénység 2-5-szörös növekedése jellemezte a posztkommunista Kelet-Európát. A továbbiakban a „hármas átmenet” csatornáin keresztül próbáljuk meg röviden áttekinteni a cigányokról alkotott képeket.

Általánosan elfogadott és szinte közhelyszámba menő tétel, hogy a rendszerváltás legnagyobb vesztesei a cigányok közül kerültek ki, hiszen az államszocialista cigánypolitika részleges sikereit (telepfelszámolások, foglalkoztatottság, iskoláztatás) pillanatok alatt „szétzúzta” a (vad)kapitalizmus megjelenése. Az ipari termelés csökkenése az 1989 utáni öt évben Magyarországon 40%-os volt, így a főleg az iparban foglalkoztatott és alacsony iskolázottsági mutatókkal rendelkező roma dolgozók elképesztő ütemben vesztették el munkahelyeiket. 1993 végén a 15-59 éves férfiaknál a foglalkoztatottak aránya a teljes népességben 64 %, a cigány népességben 29 % volt! (1970-ben a cigány férfiak 85,2 %-a volt foglalkoztatott!)

Az ipartelepek megszűnése következtében kialakult „területi hátrány”  fokozottan sújtja a romákat, hiszen korábban pont a munkalehetőség érdekében költöztek a ma már periférikus helyzetű régiókba, ahol az országos átlagot jócskán meghaladó mértékű a munkanélküliség. A helyzetet súlyosbítja, hogy a cigányok által korábban megszerzett iskolai végzettségek leértékelődtek, földhöz nem, vagy alig jutottak (mivel a kollektivizálás előtt sem nagyon birtokoltak földet), így tömegesen kerültek komoly egzisztenciális válságba.

Ebben a kontextusban szinte „törvényszerű”, hogy a közvélemény összekapcsolja a szegénységet a cigányokkal, mondhatni a „kelet-európai szegénységnek sokak szemében roma arculata van.” Az ezzel kapcsolatos sztereotípiáknak, előítéleteknek fontos társadalomlélektani szerepe van, hiszen a sztereotípiák a saját csoport felértékelése mellett igazolhatják a forrásokhoz való hozzáférésben mutatkozó különbségeket is. Nézzünk néhány adatot: 1994-ben a megkérdezettek 89 %-a egyetértett a következő állítással: „A cigányok gondjai megoldódnának, ha végre elkezdenének dolgozni.” Egy 2000-ben készült felmérésben a válaszadók 28 %-a szinte az egész magyarországi roma népességet szegénynek látta, elutasította a külső társadalmi okok szerepét, csupán az érintetteket hibáztatva sorsukért. Bár a többségi társadalom elvárja a beilleszkedést, mégis az embereknek mindössze 20,5 %-a fogadná el szomszédjának a romákat.

A nehéz szociális helyzethez kapcsolódó tényeket (pl. munkanélküliség) és az ezekhez társuló képzeteket (munkakerülés, megbízhatatlanság, motivációhiány, bűnözési hajlam stb.) a többségi társadalom olyan etnikai, faji és/vagy kulturális jellemzőknek tartja, melyek konstans és mindenkire érvényes módon jellemzik a cigányokat. Mivel az egyes embereket viszonylag könnyen (bőrszín, név, viselkedés, életmód alapján) besorolják a cigány kategóriába, ezek az előítéletek és sztereotípiák valódi akadályt jelentenek a társadalmi integráció folyamatában és komoly lélektani teherként nehezednek a cigány emberekre. (A rasszista indíttatású fizikai erőszak különböző formáiról nem is beszélve!)

A gazdaság átalakulása mellett a legitimációs ideológia változása is komoly hatást gyakorol a különböző cigányképekre. A marxista-leninista ideológiát felváltó nemzetállami nacionalizmusnak a térség minden országában szüksége van külső és belső „ellenségképre”. Szociológiai kutatások kimutatták, hogy „társadalmi opponensként” a nemzeti identitást erősítő „belső csoportként” jelennek meg a cigányok. („Akiktől” el lehet/kell határolni „magunkat”.)

Mindenképp szót kell ejteni az Európa-szerte megerősödő szélsőjobboldali mozgalmakról is. Ezek mozgósító és szervező ereje Nyugat-Európában a bevándorlókkal szembeni idegengyűlölet, Kelet-Európában pedig a rendszerváltás során bekövetkező és továbbgyűrűző társadalmi, gazdasági és identitásválság. A posztszocialista államok szélsőségeseinek célpontjai a bűnbakká tett nemzeti és etnikai kisebbségek, illetve bizonyos politikai, társadalmi kisebbségek. (Nem kell messzire menni, elég, ha a határon túli magyarok egyes közösségeire vagy a melegfelvonulásokkal kapcsolatos hisztériára gondolunk.)

Magyarországon a néhány éve alakult és látványosan erősödő Jobbik Magyarországért Mozgalom elsősorban nyíltan rasszista, cigányellenes propagandájával, a „cigánybűnözés” elleni harc tematizálásával igyekszik magának politikai tőkét kovácsolni. Amellett, hogy nyilvánvalóan durva előítélet összefüggést tételezni a kriminalitás és az etnikai hovatartozás között (több százezer embert megbélyegezve ezzel), több, egymástól független kutatás is kimutatta, hogy a cigányok bűnözésének mértéke semmivel sem különbözik a hasonló társadalmi helyzetű csoportokétól.

A politikai rendszer változásától függetlenül, a heterogén cigány kategória (csak itthon három nagyobb csoportot különböztethetünk meg: oláh cigányok, beások és a többséget alkotó magyar cigányok) állandó tulajdonságokkal rendelkező népként/etnikumként való felfogása mindennapi folyamat. Az „etnikai cigányképet” megerősíti és formálja a demokratikus intézményrendszer kibontakozása, a kisebbségi jogi szabályozás (a cigány kisebbségi önkormányzatok létrehozása) és az európai integrációs folyamat is.

A cigányellenesség alapjául szolgáló, döntően negatív cigánykép konstruálásában fontos szerepe van a demokratikus elven alapuló, széleskörű  szólásszabadságot élvező médiának is. Egy kutatás szerint a magyar sajtó a cigányságról többnyire mint problémahalmazról ír, és nem foglalkozik eleget azzal, hogy miért és hogyan alakult ki a hátrányos helyzet. Az emberekre komoly szocializációs, orientációs hatással bíró médiában – főleg a televízióban – a cigányok többnyire olyan szerepekben bukkannak fel, amelyek nem kérdőjelezik meg a sztereotípiák érvényességét.

Magyarországon a kisebbségekre vonatkozó jogi szabályozás egyértelműen etnikai vagy nemzeti kisebbségként határozza meg romákat. A „Nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló 1993. évi LXXVII. törvény” a cigányokat etnikai kisebbségként ismeri el, és lehetőséget ad számukra kisebbségi önkormányzatok megalakítására. A cigány kisebbségi önkormányzatok megalakulása része annak a folyamatnak, mely a mindenkori kormány részéről a romák életkörülményeinek javítása helyett, az „önálló roma etnikum képviselőivel” folytatott tárgyalásokra helyezi a hangsúlyt. Martin Kovats, angol politológus szerint ez a magyarországi romapolitika nagy paradoxona, hiszen az intézményi-szervezeti megközelítés – és ezáltal a romák „hivatalos” megkülönböztetése – pont akkor került előtérbe, amikor a társadalmi és gazdasági helyzetük drámai mértékben romlott.

Az etnikai „elismeréssel” együtt jár a cigány politikusok megjelenése a közéletben, médiában. Ez mindenképpen a cigányokról alkotott kép új eleme, hiszen korábban erre nem volt példa. A roma politikusok azonban sokszor „kivételt erősítő szabályként” vagy „etnobizniszt” folytató üzletemberként jelennek meg a többségi diskurzusokban. Ebben kétségtelenül szerepe van annak is, hogy sok esetben képzetlen, manipulálható emberek kerülhetnek fontos pozíciókba, az uralkodó pártok érdekeinek megfelelően.

A cigány (romani) nyelv elismerése is az „etnikai cigánykép” érvényességét erősíti, annak ellenére, hogy a cigányok többsége nem is beszéli a romanit. Az Európai Unióban a nem-hivatalos nyelvek egyik sajátos csoportjához, a területhez nem köthető nyelvek közé tartozik.

Intergráció és publicitás

A rendszerváltás  óta a volt államszocialista országok kül- és belpolitikai törekvéseit nagy részben az európai integráció határozta meg. Ebben a folyamatban sajátos mozzanat a Nyugaton munkát, megélhetést kereső, kelet-európai cigányok találkozása a „nyugat-európai cigányképpel.” A nyugat-európai tudat ugyanis a cigány kultúrát gyakran azonosítja a nomadizmussal, annak ellenére, hogy az európai cigányok többsége jó ideje letelepült életet él. Erre jó példa az Európa Tanács főtitkárának egy 1991-es beszéde, amelyben a cigány kisebbség „vándorló jellege” az európaiság bizonyítékaként jelent meg: „Önök egy valóban európai népet képeznek, mivel a cigányok hagyományaik és a meghatározásaik szerint vándorlók, akik országról országra utaznak nem ismerve európai határokat.” E nyilvánvalóan jó szándékú kijelentés semmi mást nem tesz, mint egy megkövült sztereotípia segítségével elkülöníti a cigányokat Európa „többi” népétől, nem törődve a letelepült életmód és a többes identitások „valóságával.” (Magyarországon a nem-cigányok által cigánynak tartott populáció tagjainak kétharmada elsősorban magyarnak tartja magát!)

A 90-es évek vége felé egyre több roma kért menedékjogot a nyugati országokban. Mivel ez ráirányította a figyelmet az Európai Unióba pályázó országokban élő cigány kisebbségek helyzetére, ezért az EU a csatlakozás feltételéül szabta a romák helyzetének javítását. Ez a mozzanat „természetesen” tovább növelte a feszültséget a romák és a többségi társadalom tagjai között, beindítva a bűnbakképzés mechanizmusát.

Magyarországon a roma migráció nem kapott jelentős publicitást, egészen a „zámolyi romák” kivándorlásáig (2000. július). E nagy port kavart eset kapcsán a roma migráció és a romák helyzete megjelent a parlamenti vitákban, részévé vált a pártpolitikai összecsapásoknak. Számos elítélő, megbélyegző nyilatkozat hangzott el – felelős minisztertől is – az ország jó hírének rontásával vádolva a zámolyi romákat.

A cigányokról alkotott képek mindig az adott gazdasági, társadalmi és politikai helyzet függvényében változtak, napjaink válságokkal, panamákkal, feszültségekkel tarkított világában azonban egyre inkább a negatívumok fokozottabb hozzárendelődése a jellemző. Ezt a minden magyar állampolgár számára kedvezőtlen folyamatot csak a felszínes és megbélyegző cigányképek felülírásával és elutasításával lehet megváltoztatni.

A cikk megírásához használt fontosabb munkák (pdf)

Terra Recognita Alapítvány

Binder Mátyás összefoglalója