Cigánykép a 20. században

A feudalizmus kori sztereotípiák és cigányképek mindenféle együttélési formáktól, integrációs sikerektől függetlenül tovább éltek. A 19. század második felében a képzőművészetben, az irodalomban, a köznapi tudományosságban és publicisztikában két cigánykép volt jelen. Az együttműködő, alázatos, figyelmes, igyekvő cigány „ideáltípusa” (általában a muzsikus cigánnyal azonosították) és a szabadságszerető, vad, kóbor, törvényeket nem tisztelő, a társadalom testén élősködő cigány „ideáltípusa.”

A sztereotípiák  és a feltételezhető „valóság” közti eltérés általában igen nagy. 1893-ban a hatóságok a magyarországi cigányoknak mindössze 3,2 %-át minősítették kóbor cigánynak, a munkaképes korú cigányok 82 %-a pedig dolgozott. Többségük a mezőgazdaságban talált magának munkát, de jelentős volt a két legnépszerűbb „cigány szakmában” dolgozók száma is: 17 ezer zenész mellett közel 13 ezer cigány kovács is volt az országban. (A cigányok száma az összeírás szerint közel 280 ezer fő volt, az összlakosság 1,8 %-a.)

A 20. század elején azonban drasztikus változások következtek. A cigányság „elveszítette nehezen szerzett történelmi tőkéjét,” hiszen a „hagyományos” cigány foglalkozások piacát tönkretette a modern gyáripar térhódítása, a trianoni határok pedig beszűkítették a legelterjedtebb „cigány szakma”, a magyar cigányzene piacát. A 19. századi „kettős” cigányképből a negatív attitűd maradt fenn: a többség a cigányokról egyre inkább mint a vándorcigányokról  és azok kulturális örököseiről gondolkodott. Az erősödő etnikai előítéletek hátterében egyrészt az 1920-as évek elején mély krízist átélő magyar társadalom válsága, másrészt a cigányokat hatványozottabban érintő általános elszegényedési folyamatok álltak.

A cigánykép, főleg az „állami” cigánykép változásai jól nyomon követhetők. A két világháború közötti időszakban az előítéletek és kirekesztő rendeletek fő célpontja a magyarországi zsidóság volt, a parlamentben alig került szóba a „cigánykérdés”, mely legfeljebb a vándorcigányokkal kapcsolatos közigazgatási problémaként bukkant fel. A korabeli sajtóban viszont egyre gyakrabban jelentek meg a cigányokat „élősködőnek”, „bűnözőnek” nevező írások, s a cigányprobléma megoldására egyre többen radikális megoldást javasoltak.

A második világháború kitörése után tovább erősödött a szélsőséges, faji alapú cigányellenes érvelés, 1941-ben a Magyar Orvosi Kamara elnöke amellett érvelt, hogy tiltsák meg a cigány-magyar házasságokat is, mert „a legantiszociálisabb, a legsúlyosabb bűnözők ezek köréből kerülnek ki”. Az előítéletes diskurzus végül a nyilas hatalomátvétel (1944. október 15.) után váltott át fizikai erőszakba, deportálásokba, tömeges kivégzésekbe.

Az államszocialista rendszer kiépülése után az általános „cigánykép” mindenhol a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) álláspontját tükrözte, mely a cigányságot „a lakosság egy elmaradott rétegének” tekintette. Bár a hatalom közreműködésével létrejött 1957-ben a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége, továbbra is a „cigányok mint társadalmi réteg” felfogás maradt a meghatározó az állam vezetői szemében. Az 1961-es párthatározat kimondta: „A cigánylakosság felé irányuló politikánkban abból az elvből kell kiindulni, hogy bizonyos néprajzi sajátosságai ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot.” A későbbiek során az állami politika egyre inkább a nemzetiségi, etnikai elismerés felé mozdult el.

Csalog Zsolt szociológus 1973-ban megjelent, „Etnikum? Faj? Réteg? Adalékok a „cigányság” fogalmához” című gondolatébresztő cikkében írta, hogy a „cigányság” hivatalosan szociális kategória (mint fentebb láthattuk), a nem-cigány közvélemény megítélésében azonban elsőrendűen és egyre inkább faji kategória. Írása rámutat arra, hogy a hivatalos állami ideológiától és politikától függetlenül a hétköznapi interakciók szintjén továbbra is működhet a faji alapú megközelítés. Nem etnikai (hagyományos foglalkozás, öltözködés, anyanyelv), de nem is szociális kategóriaként (pl. jövedelemszint), hanem faji, illetve fajinak képzelt kritériumokkal határozták meg a cigányokat: „füstösképűek,” „hazudnak mintha könyvből olvasnák,” „piszkosak,” „szaporák, mint a nyulak,” „nyolc éve van a vállalatnál, de egy szöget el nem visz soha, rendes, pedig lám: cigány,” stb.

A szociológus „látleletét” (sajnos) alátámasztják a későbbi kutatások is. Az első, cigányokkal kapcsolatos átfogó közvélemény-kutatás (1979) szerint a cigányokat elsősorban származási (vérségi) alapon határozták meg a válaszadók. A „cigány” kategória meghatározásának legfontosabb szempontjai a vérségi kötelék (43%) és a külső jegyek (17%) voltak. (A vérségi megközelítés a magyarok esetében csak 24 % volt.)

Az sztereotípiák makacs jelenlétét erősítette meg egy másik, a 80-as években végzett kutatás is. „A cigányokról milyen tulajdonságok jutnak eszébe?”  kérdésre adott leggyakoribb válaszok a következők voltak: munkakerülők  (68%), piszkosak (65%), jó zenei érzékük van (63%), lusták (58%), sokat hazudnak (56%), primitívek (50%), szegények (39%) stb.

Binder Mátyás összefoglalója