SÁROSI BÁLINT
   
Bihari János

* Részlet a szerző Cigányzene című művéből
   

A 19. század első évtizedeinek cigányprímásai közül kétségkívül az egyetlen igazi nagy név Bihari Jánosé. Jelentőségét a zenetörténész Major Ervin így foglalja össze:

    „Bihari a 19. sz. első évtizedeinek legjelentősebb magyar muzsikusa és legnagyobb előadóművésze. Fennmaradt 84 dallama rendkívül gazdag invencióról és biztos formaérzékről tesz tanúságot.

A verbunkoszene az ő keze alatt válik igazán reprezentáns, nemzeti magyar muzsikává, az ő tánc-parafrázisaiban nyeri hosszú időre végleges formai szerkezetét, az ő dallamaiban üti meg a nagyvonalú pátosznak és hősi lírának azt a magával ragadó, ittasult hangját, amely a 19. sz. magyar romantikus zenéjének mindvégig alaphangja és eszményképe maradt. Jelentőségét fokozza az a tény, hogy megtalálta a kapcsolatot a magyar népi zenével, mint ezt népdalfeldolgozásai igazolják (Csípd meg, bogár, A vénasszon dérdúr, Csak olyan már a’ világ stb.); ezzel részben közelebb hozta a verbunkos új műzenei stílusát a nép szélesebb rétegeihez, másrészt új, mélyebb elemekkel gazdagította ezt a stílust. Emellett Bihari az, aki verbunkos-zenéjében s főleg interpretációiban visszanyúlt a kuruc-korszak tradícióihoz, s ennek a »magyar hőskor«-nak zenéjét propagálta (különösen az 1809-i inszurrekció óta), amivel jelentékenyen hozzájárult a kétféle zenei tradíciónak a köztudatban egyetlen nemzeti hagyománnyá való összeolvadásához.”

    Bihari életrajzát nem ismerjük részletesen. Nincs elég adatunk arra vonatkozólag, hogyan, mit tanult. Nem tudjuk részletesen, hogy élete folyamán milyen helyeken

 fordult meg. Zeneszerzői tevékenységét illetően is sok még a tisztáznivaló. 1764. október 21-én született a Pozsony megyei Nagyabonyban; 1827. április 26-án halt meg
 Pesten, ahová valószínűleg 1801-ben vagy 1802-ben került. Zenekara többnyire öt tagból állt: vonósok és egy cimbalom.

    Karrierjéről, melynek kiindulópontja és központja Pest volt, első életrajzírója, Mátray Gábor 1853-ban ezt írta: „Biharinak Pesten, mint hazánk legnagyobb és legnépesebb városában, legtöbb alkalma volt magát hangszerén kiművelni s gyakorlani. Ügyessége hamar kitünteté őt, s a magyar zenét pártoló közönség bő jutalmazásban részesíté. Elsősége levén minden egyéb Pesten s az országban létezett magyar népzenészek fölött, minden nyilvános és magánházaknál tartott ünnepélyekhöz és lakomákhoz meghívatott. Budán a cs. k. főherceg-nádori s Pozsonban a koronázási, udvari, országgyűlési s egyéb vigalmaknál (még az 1825-i országgyűlésen is) a folyó század három első tizedében mindenkor ő volt a magyar zene előadója; sőt Bécsbe is gyakran felhívatott a császári fényes ünnepélyek és lakomák alkalmával, hova egyébiránt csaknem évenként felutazott társaival.

Midőn a lipcsei ütközet után az elfoglalt francia ágyúkból készíttetett érdemkeresztek Bécsben kiosztattak, nemkülönben a csász. városban 1814. oct. 18-kán tartatott pompás tábori ünnepély alkalmával s az európai fejedelmek bécsi gyűlése egész idején ő is jelen volt, sőt ekkor ott csaknem egész évet töltött. Ez idő alatt részesült Bihari ama legmagasabb kegyben, hogy bandájával a fölséges cs. udvar előtt is játszhatott, sőt ugyanott egyéb magas kitüntetésekre is méltatták. […]

    Midőn a Buda s Pest közötti Margitszigeten a Budán mulatott Katharina Pawlowna, özvegy oldenburgi hercegnő, dicsőült nádorunk, József cs. k. főherceg őfönsége, első hitese, Alexandra Pawlowna testvérének tiszteletére 1815. jún. 1-jén adatott mulatság alkalmával szabad ég alatt magyar nemes ifjak mutatták be a fönséges vendégeknek nemzeti táncunkat, Bihari és társai voltak (az Esterházy-ezrednek ugyanott működött híres dudásán kívül) a magyar zene eléadói.”

    Népszerűségére jellemző, hogy 1808-ban Kisfaludy Sándor, a költő, már nem átallja Kazinczyhoz írt levelében hozzá hasonlítani magát: „Én csak az vagyok a Magyar Poéták között a’mi Bihari és Pityók a muzsikusok között.” 1809-ben pedig Schwartner Márton statisztikakönyvében az egyetlen élő cigányzenész-hírességként van megemlítve.

    Az 1810 márciusában Pestre látogató Berzsenyit a Paradicsom fogadóban valósággal lenyűgözte játékával. Íme erről egy részlet Szemere Pálnak Kazincynak írott, 1810. április 27-én kelt leveléből:

    „Literátori beszélgetésünket egy Violint-játszó német szakasztotta félbe, a’ki az ebéd mellé egy néhány nótákat húzott. Éppen arra emlékeztettem Berzsenyit, hogy Virágot jó lenne meglátogatni, minthogy nem messze lakik, midőn Berzsenyi a német musikussal meg nem elégedve azt kérdé tőlünk: Itt van-e most Bihari? Ugyan hol lehetne megkapnunk? – Azt estve megkaphatjuk, ha tetszik. Most ebéd után Virágot látogassuk meg. – S hol szokott Bihari muzsikálni?…”

    (Ugyanaznap a Magyar theatrumban) „Be kár, így szólla a’ theatrumban (B.), be kár ez a’ németekből álló muzsika. Miért nem fogadják meg inkább Biharit?”

    (1810. márc. 30.) „A német Ritter-Schauspiel után a’ Paradicsomba tértünk be. Ott leltük Vitkovics és Kölcsey barátinkat. Vitkovics első beléptemkor ezt súgá nekem: Itt van Horvát is, de titkon akar lenni, el ne áruld. Ekkor Berzsenyi, Vitkovics, Horvát, Kölcsey ’s én asztalt foglaltunk ’s leültünk. Alig mondá ki Vitkovics Berzsenyi előtt ezt a’ szót: Itt van Bihari, azonnal felkele B. ’s Vitkovics őtet a’ másik szobában hegedülő Biharihoz vala kéntelen tüstént vezetni. B(erzsenyi) Biharival sokáig hegedültetett ’s annyira el volt ragadtatva Bihari által, hogy a más szobában utána várakozókról egészen elfelejtkezett… Végre bejött Berzsenyi ’s hegedültette Biharit. Nekünk vacsorát akart parancsolni: mi már utána voltunk. – »De legalább isznak eggy két pohár bort az Urak? Bort ide! Te pedig Bihari húzd! Énnekem a’ muzsika csak magyar nóta legyen, igen tetszik.«”
     A sors tréfája, hogy éppen a katonagyűjtő zene, a verbunkos leghíresebb képviselője, „a köznek ösméretes musikusa” Bihari János kényszerül rá, hogy egy alkalommal levélben forduljon a nádorhoz – mert a katonafogdosás bandájának három tagjától megfosztotta: „… a magam testinek sanyargattatásával többi cimboráimmal együtt a múlt insurrectionál fáradoztam és ide haza is a publicumnak tetszése szerint tettem, de ha jobb kezeimet Miller kapitánynak mesterségeibűl és közbenjárásábúl el lopdossák, a dicső Nemzetnek szolgálatjaimat nem tehetem…” Leginkább Bakos József nevű kontrását szeretné kiszabadítani, de ezúttal Miller kapitány az erősebb, és Bihari kérését nem teljesítik.

    Vigasztalhatja magát azzal, hogy az ország nevezetességei között szinte elsőnek tálalják őt fel, valahányszor idegen hírességek látogatnak Magyarországra. Az 1820-as hadgyakorlat mulatságain a felséges vendégeknek szilaj magyar gulyát mutatnak be, és pásztorokat, akik bámulatos ügyességgel fogják ki a gulyából a vad bikát, a szilaj csikót; felvonultatnak dudáló magyar juhászt és természetesen „megszólamlott a magyar musika, s ama híres hegedűsünk, Bihari, oly kellemetesen húzta a magyar nótákat, hogy az ő mesterséges fogásait, kik eddig nem ismerték, egész gyönyörűséggel hallgatták. Különösen meglepte az anglus királyi herceget, hogy a Malborough nótáját kezdette vonni, melyre a királyi herceg és a vele lévő négy anglus gavallérok oly kellemetesen megindultak, hogy azt a musika mellett vígan énekelnék…”

    Liszt Ferenc természetesen Bihari legőszintébb bámulói közé tartozik: „Mint egy szesztüzes essentia cseppjei, úgy hatottak ezen varázshegedű hangjai füleinkre” – írja Bihari játékáról. „Játékát nem halmozá el dagályos czifrázatokkal… Bihari nagy mértékben bírá a látszólag idegen és összeférhetetlen elemek gyors eltulajdonítása és átalakításának a cigányokkal született adományait… Ha egy az övével váltakozó zenekar a bálban franciát vagy németet játszott, mihelyt az elhallgatott, tüstént új erővel vevé ő azt föl!” Egyébként arról Liszt is tud, hogy Bihari maga is játszott idegen táncokat: „kalamajkát, […] négyeseket, ecossaise-eket; menuetteket”. Leginkább a Mátraytól kapott tájékoztatás alapján ír Bihariról. Még külsejének leírását sem mellőzi: „nagy, erős termetű volt; […] erős szeszes italokat nem igen kedvelt […] ő is [mint bandája] a Kubinyi Károly ezredestől kapott öltözetet viselé, kinek mindig nyitva levő erszénye Biharinak nem egy szolgálatot tett. Ezen öltözet magyar szabású sötétkék nadrágból, rojtokkal és fekete sallangokkal, vörös, fekete és sötétkék prémű dolmányból birkabőrös ujjakkal állott. Fövegük vidrabőrös kalpag fehér tollal volt. Ők később ezen öltözetet, mely állandó maradt, saját költségükön csináltatták. Csak Bihari hordott aranyrojtokat. Most a cigányvirtuózok ezen öltözetet rendkívüli alkalmaknál viselik, s rendesen választékos divat ruhában járnak.”
    Liszt könyve nyomán terjedt el Bihariról az az anekdota is, miszerint a császár nemesi rangot akart neki adományozni, de azt Bihari csak úgy fogadta volna el, ha a banda többi tagja is megkapja.
    „Azon negyed évszázad közben, míg Bihari virágzó működése tartott – írja Mátray –, megjárta csaknem minden jelesebb városát Magyar-, Erdély-, Tót-, Horvát- és Gácsországoknak, hol mindenütt köztetszést s bő jutalmat aratott. – Megjelent az 1824-ki nov. 29-től dec. 4-ig tartott egri tisztújításon is; de midőn innen hazafelé utazott, Gyöngyös és Hatvan között kocsija felfordúlván, s esés közben balkarja csontjai megrepedvén, annak idegei (néha Stáhly György [helyesen: Stáhly Ignác] nagytudományú jeles orvosunk minden fáradozása dacára) oly meredtek maradtak, hogy többé nem vala képes karának előbbi hajlékonyságát a hegedűjátszásnál, kivált az applicatúrában használni. Játszott ugyan még egy ideig (miként az említett pozsoni országgyűlés alatt 1825-ben) de csak segédképen társaival, kik közől Sárközy János vivé az első hegedűs szerepét.”
    Az öreg Bihari leginkább Csermák és Lavotta darabjait, a maga szerzeményeit, a Rákóczi nótát, a Rákóczi indulót, a Te vagy a legény Tjukodi pajtás, valamint a Csodálkozom drága kincsem, dolgodon kezdetű kuruckori dalt szerette húzni.

    Ma is ismert arcképét 1820-ban festette meg Donáth János.

    Kottaíráshoz nem értett, szerzeményeit mások jegyezték le: Ruzitska Ignác, Mohaupt Ágoston, Hunyadi János Keresztély, Pfeiffer Ferenc, Czerni József stb. – és korántsem abban a virtuóz pompában, ahogy ő játszotta, hanem leegyszerűsítve és többnyire emlékezetből. E szerzemények nagy része nem egyéb, mint kora népszerű dalainak feldolgozása: Csípd meg bogár, A vén asszony dér dúr, Országunkban futkározó ebadta németje…

    Nevezetesebb, ma is játszott művei: Bercsényi nótája (Jaj de nagyon régen volt, de soká lesz szöveggel is ismert), a Requiem fia halálára, a Hatvágás verbunk, Primatialis lassú magyar, A Felséges Magyar Királyné koronázására készített lassú magyar, Koronációs magyar nóta, Sarkantyús verbunkos, Mikor a pénze elfogyott, Száz ember verbunkos.

    Máig nincs tisztázva, hogy a neki tulajdonított verbunkos-szerzemények valóban mind az övéi-e (hangszeres parafrázis, átdolgozás, eredeti mű…), és melyek azok averbunkosaink, amiről nem tudjuk, hogy az ő szerzeményei.

    Meglehetős elhagyatottságban és nyomorban halt meg, s ennek nem csupán a mindenkori közönség hálátlansága az oka – mely csak addig kényezteti kegyeltjeit, amíg azok hatóerejük birtokában vannak –, hanem a bohém életmód (már maga a francia eredetű bohém szó is – mint tudjuk – eredetileg cigányt jelent), aminek következtében a Bihariéhoz hasonló szélsőséges sorsra gyakran jutottak más cigányzenészek is.

Bartalus István Bihari jövedelméről szólva a következőt írja: „Bihari Pesten a Hét választó fejedelemnél tartott bálokban a közlelkesedést annyira fel szokta izgatni, hogy a szünetek alatt körülhordozott kalapot a közönség versengve töltötte meg bankjegyekkel, melyek közt százasok, ötvenesek s tízesek voltak legnagyobb számmal.  E sorokat egy élő tanú – Bräuer Ferencz – után írom, ki ma a belvárosi egyház kar-igazgatója s a zenedében aligazgató; akkor pedig mint 8-9 éves gyermek, néha éppen ama kalapot szokta körülhordozni.”

    „Egykorúak állítása szerint jövedelme mesés volt… fejedelmi módon élt, szállodában lakott, s libériás inas hordta utána hegedűjét” – olvashatjuk máshol is Bihariról; „… fejedelmek és főurak épp úgy nem tudtak ellenállni hegedűje varázsának, mint a szegény mesterlegény, ki utolsó keresményét is odadobta a nagy cigány körülhordott kalapjába.”

    Érdemes idéznünk azt a cikket, amit a győri Das Vaterland című újság 1845. december 16-ai száma közöl, s ami eredeti – német nyelvű – formájában Major Ervin Bihari-tanulmányának függelékében is olvasható. A korabeli romantikus lelkesedők stílusával ellentétben, már-már karikaturisztikus élességgel ábrázolja Biharit, a cigány zenészt és közönségét. A „cigányzenében”, mint minden szórakoztató zenében, a nem csupán zenei eszközökkel történő hatáskeltés alapvetően fontos elem, s ennek eszközeit – mint a cikkből egyebek között ez is kiderül – már Bihari is nagyon jól ismerte és alkalmazta.

     „Bihari abban a tekintetben is igazi cigány és igazi zseni volt, hogy időnként ellenállhatatlan belső kényszert érzett a tékozlásra, így aztán a leggazdagabb jövedelem mellett is gyakran koldusbotra jutott. Különben arcának sötét színén és farkastekintetén kívül alig mutatott valamit népe jellegzetes külsejéből; óriási testalkata sokkal inkább emlékeztetett a régi kunokéra. Amikor a hegedűkirály diadalainak valamelyik színhelyén, újólag kiürült zsebbel, de mindig – mint fiatalabb kísérete is – új világoskék, ezüstgombos dolmányba és fényes csizmába öltözötten, elegánsan megjelent, rendszerint éppen nagy betegségből felgyógyult tönkrement ember benyomását keltette. Bágyadtan ereszkedett le a székre, mélyet sóhajtott, letörölte homlokáról a lábadozók izzadságát, siralmas arcfintorokat vágott. Miközben segédei némán és szomorúan szemlélték e komédiát, ő éles tekintettel végigmérte a termet, vagy a kertet, egy pillantással kifürkészte: milyen közönségre lehet számítani. Viselhetett bajuszt akár minden jelenlevő, sőt – káromkodhatott is jó magyarosan –: a természet fiának egy éles tekintete elég volt annak megállapításához, mi itt az igazi, és mi a látszat. Ha a vendégek többsége városi polgárokból, német-magyar kreolokból állt, akkor a körülményekhez alkalmazkodva rázendített egy »fuser«-nótára (így nevezték a »svábok« a Magyarországra behurcolt valcert). Ilyen körülmények között játéka nem emelkedett az átlagos fölé.

Csak amikor a közönségnek a krémje, a szűk-nadrágú nemes urak, a marha- és halkereskedők jelentek meg – egyáltalán, olyan figurák, akik a német morálból lehetőleg mennél kevesebbet árultak el –, mikor ezek a jókedvű és nyers fickók a filiszterek közé vegyültek, akkor derült fel Bihari arca. Szeme felragyogott, összeroskadt alakja kiegyenesedett, domború melléhez illesztette hegedűjét, széles ívben felemelte vonóját, miközben jelentőségteljesen a banda felé biccentett; most valami rendkívülire lehetett számítani. Ilyenkor nem tudta az ember, mit csodáljon jobban: az invencióképességet, a pillanatnyi helyzethez illő legjobb ötletek gyors felismerését, a kifejezés legédesebb lágyságának és legbravúrosabb lendületének váltakozását, a prímás játékának technikai tökéletességét, vagy a kíséret irányítójának ügyességét, pontosságát, rendkívüli zenei ösztönét. A hallás után szoktatott kíséret tagjai gyakran teljesen váratlanul és kapásból alkalmazkodtak a prímás intencióihoz, gyors fordulataihoz; meglepő tempó- és hangnemváltásait olyan gondolkodás és késedelem nélkül vették át, mintha testének tagjai lettek volna.

    Nem volt szórakoztatóbb az ember-tanulmányozó számára, mint a cigány (-zenész) teátrális mozdulatai és jól kiszámított taktikája – amint a hangokkal együtt ringatózott, a vonót rezgette, fejét lehajtotta, szemeit forgatta, és úgy látszott, mintha a harmóniában teljesen feloldódott volna. S ha aztán ebben az udvaronc stílusban, egyre fokozódó tetszés mellett, modern darabokat adott elő, s úgy látta, hogy a kedélyeket sikerült kellő mértékben felszítania, arca hirtelen leírhatatlan lesújtottság kifejezését öltötte fel; egy könnycseppet törölt ki szeméből, mintegy elszánta magát, felállt, s néhány harsány akkorddal belekezdett – abba a siratóba, amit fiáról szerzett, akit ígéretes ifjúsága virágában ragadott el a láz. Könnyek között, mélységes, általános csend közepette, valóban magával ragadó kifejezéssel adta elő azt a siratót, egy fantasztikus requiem-félét, mely mindenkor egy megjátszott kimerülés teátrális mesterfogásával ért véget; bár távol áll tőlem annak állítása, hogy e jelenetből hiányzott volna a sebzett atyai szív valódi meghatottsága.

    E katasztrófa után szünet következett, elég rövid ahhoz, hogy a részvét el ne szálljon, de elég hosszú ahhoz, hogy ezalatt a nagylelkűség, a tetszés és együttérzés megnyilvánulása útján fokozódjék. Ekkor Bihari megragadta a gyűjtőtányért röstelkedve, és újólag sóhajtva amiatt, hogy íme: a szerénység kénytelen a szükségnek engedni.

Az ember azt várta volna, hogy először a szűknadrágos és zsinóros mellényű »nagyságos urakhoz« fordul. Ellenkezőleg, a kreoloknál és filisztereknél kezdte, akikről tudta, hogy belőlük a nemzeti ritmus és a cigánykesergés legfeljebb csak aprópénzt tud kicsalni. Csak ezután, miután a gyűjtés első része – mint ez várható volt – szűkös eredménnyel zárult, fordult a magyar és horvát urakhoz, mert abban most már biztos lehetett, hogy a hazafiak, a »kézművesek« konok zsugoriságán felháborodva, másképpen fognak cselekedni. Aranyakra természetesen itt sem számíthatott, mert a magyar bőkezűség mindenhol csak viszonylagos, ahol úgy látszik, hogy csupán eszmei teljesítményekkel is kifejezhető a hazafiasság, vagy ahol a hazafias érzésnek való hódolás nem tekinthető egyébnek, mint »kutyakötelesség«-nek. Ezért aztán olyankor, amikor a lengyel egész pénztárcáját számolatlanul a tányérra dobja, a magyar néhányat az elővenni szándékolt pénzérmék közül is visszacsúsztat a zsebébe.

    A cigány arany búzája akkor érik meg, ha a szenvedélyek és politika bora a rossz hangulat és a pénzhez való ragaszkodás bilincseit megoldja. Nem a városok nyilvános mulatóhelyein, hanem a földesúr asztalánál, az urak dáridóin, vagy a megyegyűlések alkalmával van a cigánynak a leggazdagabb bevétele; hegedűjének legnagyobb diadala – a Rákóczi-induló.”

    Bihari és társai sikereiben a korabeli közhangulatnak igen fontos szerepe volt, de mint az idézett leírás is mutatja, voltak olyanok is, akiket a közhangulat fátyla sem akadályozott a reálisabb látásban. Széchenyi István 1820. július 5-én kelt naplórészletében ezt olvashatjuk:
    „Az estét a Beleznay-kertben töltöttem. Schwarzen[-berg Frigyes herceg] sok-üvegszám vedeli a rossz bort a jurátusokkal; »éljen a herceg Schwarzenberg!« – harsan háromszor a kiáltás a korhely fickó lelke legmélyéről. Bihari hegedül, dudák visítanak, jurátusok gyülekeznek. Mindez azt a látszatot kelti, mint egy összeesküvés. Minden felélénkült. Kissé meghatottan gondolom: »Mindez csak ködkép, vagy legfeljebb álom«.”
   
    1971