A mai Magyarországon sok minden nem úgy történik, ahogy azt egyesek elgondolták. S úgy sem, ahogy azt egykor ugyanazok megálmodták. A világ e szegletén az ő dolgaik csak úgy maguktól történnek. Sokakkal megesik az ilyesmi, csak nem olyan sűrűn, mint egyesekkel. De felejtsük el az egyeseket! Beszéljünk inkább mindannyiunkról. Hisz oly sokan beszélnek mostanában a mindannyiunk mindannyiáról, amelyben mindannyian magunkénak érezhetjük a mindannyit. Vegyük egy kalap alá magunkat!

Az elmúlt héten egy idegen helyen jártam barátaimmal. Ám ez az idegen hely, nem egy idegen ország idegen városa. Ez a hely Magyarország egyik kitüntetett történelmi városa. Ha bárki azt merné mondani, hogy ez a nemzet - mármint a magyar - naggyá lett, méltatnia kellene e várost és lakóit. E város nélkül nem uralkodhatott volna évszázadokon keresztül az, akit a történelem - ritkábban a nép - időről-időre kiválasztott. Ez a város őrzi a történelmünk, hagyományaink, legrégebbi szokásait. Ez a város magyarabb a magyarnál, ha tetszik, leképezi mindazt, amit ezeréves Magyarországnak hívnak.

E város múltja ma is megvan. Ez nem elveszthető dolog. Ám barátaimmal mégis úgy éreztem, amit látok, nem egyezik azzal, amit emelkedett hangnemben, pálmák, felvonulások és tüzes játékok által magyarnak mutatnak be. S még inkább nem azzal, amit ma európainak neveznek.

Idegen helyen jártam idegen emberek közt, Esztergom "kertvárosában".

Néztem az embereket, néztem a házakat, néztem az eget. Néztem, mert megnyugtatott. Kellett valami, ami ad valami pluszt. Kellett valami, ami ad egy jókora lökést, hogy kibillenjek a valóságból. Igen, a valóságból! Nem kijózanodni akartam, hanem lerészegülni. Nem akartam elfogadni az igazságot. Furcsa érzés, higgyék el! Furcsa világ volt.

Láttam házakat, amik nem házak voltak,
Néztem képeket, amik nem voltak,
Súgták fülembe, s csak így szóltak:

Ne hidd, amit mutatnak!
Ne szólj, s majd nem faggatnak!
A száj itt csak enni kér,
A száj itt nem mesél,
Ember itt nem is él!

Sok szünetet tartottam, míg végigjártuk azt az utcát. Tényleg sokat hallgattam. Egy idő után azt vettem észre, hogy társaim beszélgetésbe kezdtek az ott lakókkal. De vajon mit beszélgethetnek? - kérdezem magamban felocsúdva. Milyen hely ez? Milyen emberek ezek? Milyen utca ez? Rajta van ez az utca a térképen egyáltalán? Úristen! Van ilyen ma Magyarországon? Sehol nem láttam még ilyet, kivéve a National Geographic adásait. Persze valahol Ázsiában vagy Dél Amerikában járt a stáb.

Képzeljenek el, egy háromszáz méter hosszú utcát, és hozzá a középkort. Nem tévedés, a középkort. Az önkormányzati tulajdonban lévő "szükséglakások" annyira rossz állapotban voltak, hogy az már önmagában szégyen az önkormányzatra és a város lakóira nézve. Legalábbis hűen tükrözi a város vezetőinek munkamorálját. Képzeljék el, milyen mentalitással végezhetik ezek az emberek mindennapi munkájukat, ha engedik, hogy egy városrész ilyen állapotban legyen! Képzeljék el, hogyan gondolkodnak ezek az emberek a környezetvédelemről, az állatvédelemről, az emberi jogokról és más "európai lózungokról", ha szükséglakásaik még az alapvető higiéniai előírásoknak sem felelnek meg, s patkányok pásztáznak fel-alá a házak között. Képzeljék el, hogyan bánnak ezek az emberek a köztulajdonnal. A mi tulajdonunkkal.

Feltérképezve a helyzetet rögtön kiderült, ez az utca a város egyik széle. Na, nem olyan nagy baj ez, van több széle is a városnak. De a város e szélén szegény emberek élnek. Nem olyan szegények, mint amilyennek mi elképzeljük őket, hanem még annál is szegényebbek. Szegények, és nagyon sokat tűrnek. Tűrik az éhséget, és tűrik a szomorúságot. De van egy nagyobb keserűségük, a kitaszítottság. Ők a társadalmon kívüliek. A társadalom legalsóbb osztálya alatt foglalnak helyet.

Mert meg lettek ők bélyegezve mi általunk, azok által kik többen vannak.
Mert undorodunk mi a szegénységtől, félünk tőle.
Félünk a szegénységtől, félünk a szegény emberektől.
Nem akarjuk elfogadni őket, nem akarunk tudni létezésükről.
Eltakarjuk szemünket, befogjuk fülünket.
Így lettek ők némákká miáltalunk, így lettünk mi vakká magunk által.
Beteggé tesszük önmagunkat.

Megtéve azt a bizonyos háromszáz métert, egyszerűen visszafordultunk és besétáltunk a belváros szívébe meginni egy feketét! Gondolkodhattam volna nagy megoldásokban, törhettem volna a fejem napestig, de nem tettem.

Szürcsölgettem a kávémat, ami olyan rosszízűre sikeredett!