A csillebérci médiatábor utolsó előtt napján nézték meg a kommunikáció szakos főiskolai hallgatók Böjte József Hova vigyelek? című dokumentumfilmjét. Majd délután megérkezett a film főszereplője, Sztojka Katalin és még két roma aktivista. A beszélgetésnek azt a címet adtuk, hogy Van-e cigánykérdés Magyarországon? Nem gondoltuk volna, hogy a parázs hangulatú disputából hírlapi vita kerekedik. Íme, az eszmecsere, érdemes tanulmányozni. (Z. L.)

Román Dávid

Sokáig gondolkodtam azon, hogy a következő néhány sort miként tárjam az olvasók elé. Felmerült bennem valamiféle metaforikus jegyzet írása, és persze első gondolatként egy indulatos jegyzet ötlete. De azt hiszem, az újságíró sohasem írhat indulatból, ezért inkább a tényközlésnél maradtam.

A múlt héten érdekesnek és izgalmasnak induló vitának lehettünk részesei. Előzménye a Hova vigyelek? Című, romákról szóló dokumentumfilm volt, amelynek az alaptémája a Van-e cigánykérdés Magyarországon. A vita előadással indult, amelyet Mohácsi Erzsébet és Sztojka Katalin és még néhány roma aktivista társuk tartott. Az előadás a roma kisebbség elkülönítéséről szólt az iskolában. Szörnyű és számomra is elszomorító adatot tudhattunk meg: a cigánygyerekek nagy többségét olyan módon különítik el, hogy kisegítő iskolába küldik. Rövid hozzáfűzni valóm: ez valóban országunk szégyene.

A sokkoló adatok után megkezdődött a vita. Nagy várakozás előzte meg az eszmecserét a táborlakók, de a táborvezetők körében is. Véleményem szerint fele-fele arányban így is lett. Mint majd’ minden vitában, ebben az esetben is az első rész volt a legtermékenyebb. Az aktív eszmecsere után azonban a vitázók észrevétlenül elbeszéltek egymás mellett. Ez sajnos így is maradt a diskurzus végéig, amely személyeskedésbe torkollott.

A lavina Balogh Zsuzsa kommunikáció szakos főiskolai hallgató kérdésére adott reakcióval kezdődött. Ő azt firtatta, vajon nem volna érdemes olyan programot is indítani, melyben a roma nőket felvilágosítanák a fogamzásgátlás lehetőségeiről, elkerülve ezzel az irracionálisan magas népszaporulatot. Számomra megmagyarázhatatlan módon ezt a kérdést az előadók rasszista megnyilvánulásnak fogták fel, és ellenséges hangvétellel válaszoltak. Ez szimpla félreértés lenne, és az őket érő folyamatosan kirekesztő megnyilvánulások eredményeként még érthető is.

Ellenben ezt követően a dokumentumfilm főszereplője, Sztojka Katalin emberileg méltatlan dolgot tett. Megkérte Zsuzsát a hallgatóság soraiból, hogy hozzon neki egy kis vizet. Ő illedelmesen, nemcsak neki, hanem mindnyájuknak töltött egy-egy pohárral. Sztojka Katalin miután megitta, kért még egy pohárral. Majd miközben Zsuzsa öntötte a vizet, a roma aktivista ránézett, és mosolyogva mondta neki: ,,Köszönöm szépen, egy kis rasszista víz jólesik.”

Ezek után mindenki döntse el maga, hogy ki is a rasszista?

Csapó István

Most írom életem első vitacikkét. Furcsa érzés, eddig nem találkoztam olyan témával, amit magaménak vallottam. Értelmetlen módon, csak úgy nem vitázok, és nem erősítek meg senkit. Most sem egészen ezt teszem. Pusztán leírom a véleményemet a vitatott kérdéssel kapcsolatban.

Arról a bizonyos cigánykérdésről van szó, amiről már Román Dávid is kifejtette a tapasztalatait. Igen, már megint a számtalanszor lerágott csont. Újra és újra visszatér, eljött hozzánk is, a csillebérci médiatáborba. Hosszú utat tett, túlélt már sok vitát. Volt, ahol elbukott, máshol felülkerekedett. De nem volt elég egyik félnek sem. Igaz, mi nem kértük, de azért elfogadtuk. Bátran néztünk vele szembe, pedig sejtettük a következményét.

Eljött a perc, elhelyezkedtünk a teremben, és készségesen vártuk: mi sül ki az egészből. Nem részletezném az előadást, azt már ugye, megtudhattuk Dávidtól, és a mondanivalóm szempontjából nem is fontos. Nem számítanak személyek, nevek. Ki mondta, teljesen mindegy. Mint ahogy várható volt, beütött az egész kérdés rákfenéje, a rasszizmus. Ekkor már látszottak az éledés jelei. Lassan felocsúdtunk a kókadtságból, és sorjáztak a kérdések. A másik fél is felélénkült, egyre emelkedett a hangerő, a beszédtempó. Már ekkor éreztem, hogy ez nem normális, és rossz útra kanyarodtunk. Mindenki fejében ott ült a kisördög.

Rasszizmus. Különös egy szó, felborítja az ember lelki világát, és felszakítja a sebeket. Így is lett. Egyik fél provokálta a másikat. Mindenki hozzátett valamit. De igazából már nem egymással, hanem a kisördöggel folyt a diskurzus. Holott inkább meg kellene tanulni beszélni a másikkal. Mielőtt ilyen kényes kérdéseket kezdünk el feszegetni, kölcsönös bizalmat, tiszteletet kell kialakítani a két „ellenfél” között, mert itt és máshol már régóta ez a helyzet. Ellenfelek vagyunk, cigányok és magyarok, de nem ellenségek, és ez nagy különbség. Így indultunk, vitáról volt szó, nem beszélgetésről. Már itt elszúrtuk az egészet. Nem egymáshoz szóltunk, nem is ugyanarról beszéltünk. Feszültek az idegek. Nem is ment sokáig, előtörtek az indulatok.

Nem jutottunk sehova, csak a megszokott gyűlölködéshez. Persze, mindezt kultúrált, sunyi, álszent módon, halkan odasúgott mondatokkal. Nem egymás szemébe nézve, és a megoldást keresve. Ezen az egészen változtatni kellene. A következő találkozóig, remélem, mindkét fél tanul az esetből. Másképp lesz, megismerjük, bizalmunkba fogadjuk a másikat. Leülünk, és tiszta vizet öntünk a pohárba.

Matey István

A csillebérci médiatáborban Ferge Zsuzsa szociológus közreműködésével megrendezett vita a gyermekszegénységről nagy visszhangot keltett a táborlakó diákok körében. Utána kényes témának ígérkezett a cigánykérdést feszegető előadás. Erre, amolyan ráhangolásként megnéztük a Böjte József rendezte Hova vigyelek? című dokumentumfilmet. Mivel kis településen élek, sajnos, a filmben látott körülmények és sorsok nem döbbentettek meg, de azért a teremben ülők többségében keserű szájízt hagyott a vásznon látott történet.

A film vitájára meghívott előadónál, Mohácsi Viktóriánál és a két vendégnél, Sztojka Katalinnál és Mohácsi Erzsébetnél kezdettől fogva érezhető volt valami különös sértettség és dac, amelyet nehéz megérteni. Nem jó ez így. Nem helyes mindenkiben azonnal az ellenséget látni, mert a végén egyedül maradhat az ember. Határon túli magyarként én talán jobban felfogom mindezt. Az én gyomron is összeszorul, ha időnként a sorstársaimról esik szó.

Mohácsi Viktória előadása után vitatkoztunk. Elsőként egy provokálónak nem nevezhető kérdés érkezett, amelyre kioktató és fölényes válasz csattant. Egyre következtek a kérdések, s a beszélgetés egy idő után bunkerháborúszerűvé kezdett válni. A vélemények nem akartak közeledni egymáshoz. Ebben a pattanásig feszült helyzetben hangzott el egy kifejezés, aminek nem kellett volna: rasszizmus...

Erről a fogalomról Magyarországon nem szokás nyíltan beszélni. Éppen ezért könnyű ezt a jelzőt bárkire gyorsan ráhúzni. A szó mögötti jelentés pedig súlyosabb annál, hogy felelőtlenül dobálózzunk vele. Véleménykülönbséget pedig ilyesmivel jellemezni egyenesen hiba. Figyeljünk ezért jobban oda szavaink súlyára! Továbbá Sztojka Katalin mondatára: „Jól fog esni egy kis rasszista víz”. Erre sokaknak kinyílt a bicska a zsebükben. Ez szintén kétélű dolog, amivel érdemes vigyázni.

Okosan egy kis kacsintás és mosolygás kísérte a kijelentést, ami ekképpen viccelődésre enged következtetni. Amennyiben így történt, Sztojka Katalinnak ezúton üzenem: humorista babérokra ne törjön, mert ez félresikerült tréfa volt.

Furó Dóra

Olyanok vagyunk, mint a testvérek. Folyamatosan piszkáljuk egymást, s ha valami balul sül el, akkor rögtön egymásra mutogatunk. Nehéz dolga van annak, aki ki akar békíteni minket: magyart és cigányt. Nem könnyű megállapítani, hogy ki kezdte a veszekedést.

Bűnbaknak pedig mindig lennie kell. A szülő is felelős a kialakult helyzetért, elvégre neki kellene elmagyaráznia a gyermekeinek, hogy mit szabad és mit nem. Ő irányítja a fiatalokat, ő a kormányzó. Ha többet ad az egyik gyermekének, mint a másiknak, akkor ne csodálkozzon azon, hogy a két lurkó örökké rivalizálni fog egymással. Ha pedig nem sarkallja gyermekét önállóságra, akkor ne lepődjön meg, ha az ifjú nem kívánja egyhamar elhagyni a családi fészket, s inkább élősködik szülei megtakarított pénzén.

Ez a probléma.

A szülő megígéri a gyereknek, hogy segít lakást venni, ha az minél több unokával ajándékozza meg. Bolond lenne a kedves ifjú, ha nem élne a lehetőséggel. A nagylelkű szülő csak ezután fogja fel, hogy mit is mondott valójában. Próbál mindent visszacsinálni, de már késő. A csemete immár felismeri, hogy nemcsak kötelességei, hanem jogai is vannak. A szorgalmasabb gyereket most már nem motiválja semmi, mert azt látja, hogy a testvére, aki futószalagon gyártja a megrendelt unokákat, sokkal jobban él, mint ő. Holott egész nap keményen dolgozik, s még örömét sem leli abban, amit csinál.

Ha valaki hátrányos helyzetűként van elkönyvelve, sokkal inkább tisztában van a jogaival, mint nem hátrányos helyzetű társai. Tudja, hogy mit engedhet meg magának. Tudja, hogy megkülönböztetett helyzete miatt olyan gondolatokat is szavak formájába önthet, amely sértő lehet a többiekre nézve.

Valóban nem az a fontos, hogy ki mit mondott azon az előadáson, amiről Román Dávid tudósított minket. Engem a komolytalanság zavar. Ha valaki azt hangoztatja, hogy őt mennyire kívülállóként kezelik, és arra kéri a többieket, hogy legyenek kedvesebbek vele szemben, akkor miért éppen ő lesz az, aki lehetetlenné teszi, hogy a másik oldal egy pillanatig is komolyan vegye?

Időpocsékolás volt az egész. Az előadók is jobban jártak volna, ha otthon maradnak, nem beszélve arról, hogy mi is inkább aludtunk volna a drámai előadás helyett, ahol egészen kiváló színészi teljesítményeknek lehettünk szemtanúi. Az előadók olyannyira jól játszottak, hogy szinte saját magukat is becsapták. Bemutattak nekünk egy programot, amelyről majdnem ők is elhitték, hogy megoldást talál a cigányok problémáira. Ez dicséretes ötlet, ám rettenetesen kevés. Hiába teremtenek még több munkahelyet, ha valaki nem akar elmenni dolgozni, akkor nem fog. Hiába teremtik meg a lehetőséget a gyerekeknek, hogy nem cigány társaikkal is járhatnak egy osztályba, ha még az iskolát is nagy ívben elkerülik.

Nem áll szándékomban általánosítani, de ezt tapasztalom a környezetemben. Az ember pedig annak alapján ítél, amit lát és hall. Én így látom a cigányság helyzetét, mások máshogyan. Különbözőek vagyunk, más a véleményünk. Sajnos nem vagyok olyan derűlátó, mint a Román Dáviddal vitatkozó Csapó István. Szerintem az a víz, amivel egy cigány és egy magyar kínálja egymást, sohasem lesz tiszta.

Szabó Judit.

A csillebérci médiatáborban volt egy előadás, aminek a címe: Van-e cigánykérdés Magyarországon? Közben azon gondolkodtam, ha erre azt válaszolom, hogy van, akkor felvetődik bennem, mi is maga a kérdés. A számomra kifejező az lett volna, hogy van-e romaprobléma Magyarországon, bár ez sem jobb.

Nem problémaként kell felfogni, ami van, hanem olyan állapotként vagy helyzetként, amit meg kell oldani. Egyetértek az iskolai és egyéb szegregáció megszüntetésével, és azzal is, hogy ezt nem lehet egyik napról a másikra elintézni. Én magam nem nagyon tudom, hogyan lehetne érdemben hozzányúlni, és ami ettől sokkal rosszabb: az eredményeket látva szerintem a szakértők sem igazán. Az egy dolog, hogy integrálunk. De gyerekek tanulási motivációját növelni kell, és a szülők hozzáállásán is erőteljesen javítani.

A családtervezésről, amely a vitában kicsapta a biztosítékot, csupán annyit, hogy a kulcsmondat kétségkívül elhangzott. Ki lett mondva, hogy újratermelődik a szegénység, a munkanélküliség a romák körében - de nemcsak ott. A kínai és az indiai állam is kitalál családtervezési programokat, mégsem bélyegzik rasszistának őket. Itthon sem csak a roma asszonyokra vonatkozna a dolog, hanem minden olyan családra, ahol képtelenek a minőségi, élhető jövő lehetőségét biztosítani a gyerekeknek, és ahol a szegénységet a gyerekszám csak fokozza.

A szemléletformálást, a változásokat mindkét félnek akarnia kell. Kár, hogy az évek alatt egymástól kapott sebek ellehetetlenítik a megoldást. Az akarat hiányát is felfedezni vélem mindkét „oldalon”. Ez pedig majd’ csak olyan erejű, mint az elutasítás. Az arány tehát kétharmad az egyharmadhoz. Lehet, hogy a fele-fele sem volna elég. De cselekedni kell, méghozzá közösen, mert együtt élünk.

Barócsi Éva

A cigányság helyzete gyakori beszédtéma, mi vitatkoztunk is róla a csillebérci médiatáborban. Arról váltottunk szót, vajon miért alakult ki ez a helyzet, és mi lehetne a megoldás. De sajnos csak a saját szemszögünkből ítéltünk, hiszen nem volt közöttünk olyan, aki a romák álláspontját elmondhatta volna.

Reméltem, a témáról tartandó előadás majd tisztázza néhány kérdésünket. Mohácsi Viktória EU-képviselőtől megtudtunk néhány érdekességet, például azt, hogy van Magyarországon olyan program, amely segítené a roma származású gyerekek oktatását. Kár, hogy az iskolák nem vállalják a megvalósítását, köszönhetően az előítéleteknek.

Lehet keresni az okokat, hogy miért nem tudja elfogadni egymást a két nép. Gyakori magyarázat az, hogy más a kultúra, mások a szokások, és máshogy viszonyulunk a világhoz. De ha jobban megértenénk egymást, talán könnyebb lenne megtalálni a megoldást. Mindkét félnek akarnia kellene a változást, de ez nem így történik. A „magyarok” nem fogadják be a romákat, mert nem képesek beilleszkedni a társadalomba, a romák pedig nem tudnak, nem igazán akarnak beilleszkedni. Ördögi kör, amelyből csak nagyon kevesen törnek ki.

Évek múlva esetleg sikerülhet találni valamiféle megoldást anélkül, hogy bármelyik fél emberi jogai sérülnének. Ehhez azonban az kell, hogy meghallgassuk egymás véleményét, és nyugodt beszélgetés közben vitassuk meg a problémákat. De az biztos, hogy a struccpolitika nem segít.