„Túlzsúfoltak az intézményeink: 126 iskolás van ebben a kis iskolában, 90 óvodás. 99 százalékban roma gyerekek. De olyan csodát tesznek velük, a tanári kar meg az óvónők, hogy amikor van egy verseny, és jönnek haza serlegekkel, meg a falunapon föllépnek, műsorokat szerveznek, akkor meg szoktam nyugodni: hátradőlök, hogy istenem, itt semmi sincs veszve még." -mondta Tarnabod polgármestere.

Piszok nehéz számomra romákról írni. Első gyerekkori élményem nem éppen kellemes, egy a falunk közepén levő kastélypark kanyargós útján hajtottam kicsi zöld bringámat, édesanyám mögöttem, jöhetett mintegy tíz méterrel, így nem volt látható a kanyarban. Egy cigányasszony, aki száraz ágakat gyűjtött, egy hosszú botra illesztett horoggal, a bringám hátsó kerekébe akasztotta a horgot, én pedig mindhiába próbáltam tekerni a pedált, a bicajom már egy helyben állt. Nyilván elvette volna tőlem a kis járgányt, sőt...de érkezett anyám, s nagyon határozottan fejbe vágta a nőszemélyt a kezében levő kosárral, amely valljuk be nem volt a legalkalmasabb ellenszer a lándzsára emlékeztető szerszámmal fenekedő cigányasszony ellen, mégis amaz adta fel a küzdelmet.

Egy ilyen első élményt követően, ne hibáztasson senki azért, hogy volt és maradt bennem előítélet velük kapcsolatban. Magyarország egyik sokszor átbeszélt, de ki nem beszélt problémáját kísérelem meg olyan módon megfejteni, hogy végre kijussunk abból a zsákutcából ahol az agyonlőni őket, és az agyon-támogatni őket nézetek vitája soha nem dőlhet el, s nem is jutunk előbbre a kérdés megoldásában. Ismerek pár tisztességes roma embert, és ismerek jóval több tisztességes magyart is. Ismerek pár olyan romát, aki az életvitele miatt, s agresszivitása okán számomra nem kívánatos, és minden módon kerülöm ezek társaságát, vagyok így pár magyarral is persze.

Mégis, mi lenne a megoldás? Nincs egyféle megfejtése ennek a társadalmi rejtvénynek. Nyilván - egyfajta megoldás lehet Tarnabod. Amint megláttam a kissrácok képét, máris 99%-ban eltűnt belőlem minden előítélet. Csak arra tudtam gondolni, hogy ezek a lurkók mennyiféle tehetséggel lehetnek felvértezve, s vajon lesz-e egynek is lehetősége kibontakozni, vagy ők és az ország lesz szegényebb, mert menthetetlenül elkallódnak. Lehet, hogy néhány közülük jól focizik, feltehetően lehet valamelyikükből zenész, énekes, megfelelő körülmények esetén akár irodalomtörténész is. A valós lehetőségeiket tekintve: néhány év múlva jön számukra az alkalmi munka, a kölcsönkérés, segélyezés, örök körforgása, és maguk is családot alapítva újabb 4-6 pulyával örvendeztetik meg magukat és a még többségi nemzetet.

Nem tudok semmit Pestről, a „nyóckerről", régóta nem tudok Miskolc barna bőrű csínytevőiről, akik lopták a pavilon elé kirakott újságaimat, s pucoltak a Búza tér irányába, ha rajtakaptam őket. Nem tudom, hogy a 38 fős hajdani első osztályunkból az első lemaradt 9 roma csemetével mi történt, a nevükre, arcukra sem emlékezem. Új (régi) otthonomban, itt a Nyugat-Dunántúlon nem olyan horderejű a probléma, mint Pesten, vagy a keleti végeken, de azért létezik.

Mit lehetne tenni? Asszimiláció? Kirekesztés? Önálló roma életprogram megvalósítása? Az első talán, de ez egy sajátos kultúra, önálló arculat elvesztésével jár, amelytől az ország is szegényebb lesz, a második nem megoldás, akkor sem, ha ma nagy divatja van a verbális (felvonulós) agressziónak velük kapcsolatban, nem is alaptalanul, mert magam is nehezen tudom megemészteni az egyre szaporodó autós veréseket. Igyekszem nagyon higgadt maradni: nem sok van hátra, a békés eszközökből. Megszerveződött ez a magyargárdás kommandó, megjelentek a roma ellentüntetések, majd feltűnhetnek a roma-kommandók is. Akkor mit fogsz tenni Magyarország?

Még egyszer kérdezem? Mit kívánunk tenni? Ahogy elnézem a tarnabodi skacok fotóját, jó esélyeket látnék arra, hogy egyikük kőműves, a másik focista, a harmadik zenész, a negyedik jó szakács legyen, és a kis mezítlábas mondjuk, diplomás, aki később New Yorkban ismerteti a magyar és a roma kultúrát. Lenne erre reális esély? Igen lenne, csak lépnünk kellene, ráadásul könnyebb is, mert rájuk még nem kell haragudnunk. A felnőttekkel nehezebb, inkább lehetetlen, amennyiben a srácok kezébe tudjuk adni a jövő lehetőségeit, akkor egy szélesre nyitott kapun engedjük át őket, és nem könnyen, de középtávon csökkenhet a roma probléma súlya társadalmunkban.

Emlékeztek a harmincas évek amerikai filmjeire? Mik voltak ott a négerek? Liftes fiúk, szemetesek, zenészek, csavargók. Ma Obama akár elnök is lehet, Denzel Washington, vagy Morgan Freeman nagyobb sztárok és valóban jobb színészek, mint jó néhány agyon ajnározott fehér kollégájuk, s teljes joggal kapnak elismeréseket. Az „afroamerikai" polgár előtt ott állnak a példák: íme sztár, de akár elnök is lehetsz. Sokan követik a példát és kitörnek a fizikai-lelki gettóból, mások ellenben, rendre belekényszerülnek a rabomobilba.

Nálunk? Karriert csinált néhány roma énekes, akár Ibolyára, akár Gáspár Lacira gondolok. Az fáj a legjobban, amikor velük kapcsolatban hallok kirekesztő megjegyzéseket, mert ők példaként szolgálnak, a lehetőséget, a perspektívát, adhatják a sok tízezernek, hogy így is lehet, sőt így kell valahogy kitörni. Szeretem, vagy gyűlölöm akkor a romákat? Nem, egyik sem. Drukkolok a fiataloknak, hogy talán itt az idő és egészen más pályát futhatnak be, mint sok-generáción keresztül elődeik. Én még láttam felmenőiket vályogvetőként, mésszel házalókként, teknővájóként, hársfavirágot gyűjtve, kevesebbet henyélve, mint ma, vajon miért tűntek el ezek a foglalkozások?

Nagyon nem szeretném, ha a hazai Ku Klux Klán-tagjainak írtam volna ide graffiti falat, és pillanatok alatt teleírnák azt, ostobaságokkal, de azt sem szeretném, ha a bajokból semmit észre venni nem akaró jogvédők szemlesütős, fogadd el a másságot akkor is, ha torkodon a kés megnyilvánulásai uralnák el a megjegyzéseket. Számomra mindkettő elfogadhatatlan.

Csak abban hiszek, hogy a fiataloknál nem holnap, ma kell elkezdeni, és akkor van ennek az országnak esélye arra, hogy a kényszer-jólétijuttatások milliárdjai nem feneketlen zsákba öntetnek. Másképp nem fog menni.