Mi jellemzi a roma vállalkozókat?

Szárnyaló szellem. Nem különösebben figyelembe vett jogi és adózási korlátok. Az óvatosság hiánya. Eljutottunk például odáig, hogy starthitel ügyében melyik banknál kihez forduljanak. Visszajöttek pár nappal késôbb, hogy nem veszik igénybe ezt a segítséget, mert van olcsóbb hitel, harmadannyi kamattal. Csak annyit kellett kérdeznem, hogy mennyi idôre? Majdnem belementek egy uzsorakamatba, egy kérdés óvatlan fel nem tétele miatt. Ilyesmi persze nem csak romákkal fordul elô. De ôk aztán bukták volna.

Az egyéni ügyfelek mellett a következô késztetést a roma vállalkozókkal való foglalkozásra az jelentette, amikor Orsós István megkeresett a Tolna megyei Független Cigány Közösségbôl, és fölvetette a roma inkubátor-ház lehetôségét. (Az inkubátor-ház olyan központ, ahol folyamatosan ellátják a vállalkozókat információkkal, szaktanácsadással.)

Akkor azt mondtuk, hogy a Seed ugyan nem donor-intézmény, de nekünk ez egy fontos kísérlet, és - nagyon kis pénzért - írtunk egy megvalósíthatósági tanulmányt. Sok interjút készítettünk: helyi vállalkozásfejlesztéssel, polgármesterrel, kisebbségi önkormányzati vezetôkkel és roma vállalkozókkal. Volt elôttünk amerikai minta kisebbségi inkubátor-házakról, ahol afrikai és spanyol amerikaiak éltek együtt békésen a fehérekkel, de kisebbségi inkubátorként indult. Nyilatkoztak nekünk az ilyenfajta szocializáció fantasztikus lehetôségeirôl: megismeri egyik a másik vállalkozási szokásait, üzleti kapcsolatok szövôdnek, és a sikeres üzleti kapcsolatok elfedik a meglévô elôítéleteket.

Szekszárdon nem valósult meg a kisebbségi inkubátor; nem találtak épületet.

A romák azért szerették volna, hogy a közegükben tárgyalhassanak, ne méregessék ôket sanda pillantásokkal, odahívhassák, aki a példájával vonz - nagyon jó lett volna. A különbözô önkormányzati és pártpolitikus interjúkból nem lehetett nem észrevenni a politikai célokat.

Ami talán a legfontosabb volt számunkra: hogy amikor leültünk a gazdag romákkal tárgyalni, azt mondták, hogy igen. Áldozunk. Adunk pénzt. Legyen. Tehát végre találkoztunk a kistérségi szolidaritás jeleivel.

De nemcsak azzal. Rendeztünk a romáknak - szaknyelven szólva - promóciós konferenciát. (Promotion: elôsegítés, elômozdítás, támogatás.) Szakmunkások, betanított munkások, számomra nagyon hiteles emberek jöttek el, akik tudták, hogy mirôl beszélnek és voltak elképzeléseik arról, hogy mit kellene vagy lehetne csinálni. Nem a levegôbe beszéltünk.

Olyan emberek, akiktôl elvették a munkájukat, a rendszerváltás elvette a munkalehetôséget, de - minden elôítélettel szemben - nagyon akartak, akartak volna dolgozni. Majd megfeszültek azért, hogy dolgozhassanak. De túl sok volt az acsargás, és ez engem mindig a sírásig szíven üt. Ha valaki felszólalt, a másik kiment. Használt volna az épület sorsának is, ha e mögé a cél mögé egységesen sorakoznak fel. De nem sikerült, és ez engem nagyon bántott.

Mit szűrtek le ebbôl a tapasztalatból?

Furcsa reakciókat vált ki, ha elmondja az ember, hogy romákkal foglalkozik. Megátalkodottan mentünk tovább ezen az úton. Pályázataink jó része errôl szól. Vagy amikor mi a nôképzés keretében kitüntetetten polgármester asszonyokkal találkozunk és képezzük ôket hol erre, hol arra, akkor is állandóan terelgetjük ôket a roma probléma felé. És látjuk ennek a földrajzi dimenzióit.

Tehát, hogy mennyire szelídebben beszél errôl egy nyugati határszél, és ott a romák is könnyebben tudnak segíteni magukon, mint máshol. Próbáljuk megvalósítani a szektorközi együttmuködést - legyen világos, mi az, aminek piaci alapon kell eldôlnie, mi az, aminek az állami támogatás alapján és mi az, aminek a nonprofit szervezet révén -, és nyesegetjük az elôítéleteket. Azt látjuk, hogy a polgármesterek és a romák között valamilyen párbeszédnek kellene létrejönnie. Belátható, elérhetô, megfogható stációkat kell kijelölni, annak a szelíd tudatosításával, hogy rajtuk is múlik. Ezt a romák rendszerint visszautasítják. Az is egy lépés, hogy a gyönyöru, 21 éves asszonyba, aki 13 éves korában történt esküvôjére úgy emlékszik, mint élete legnagyobb eseményére, picikét belecsípünk: ezzel nem zárult le semmi. Amikor problémamegoldásra tanítjuk ôket és a stressz mérséklésére: tudjanak beszélgetni, ne csak kiabálni.

Azzal se foglalkozik senki, mitôl érzik elhagyatottnak magukat azok az asszonyok, akiknek van megélhetésük, mert a férjük eljár dolgozni, ôk meg naphosszat vagy egész héten otthon vannak. Imádják a gyerekeiket, de "tiszta idegek". Nyilván kilátástalannak érzik az életüket, ezért élnek állandó feszültség alatt. Nem tudják, hogy a szeretetüket milyen értékek mentén kellene kifejezni. A gyerekek kis hercegek. Elképzelhetetlen egy csecsemô használt ruhában. Hiányzik a hosszabb távú életstratégia.

Dr. Laczkó Zsuzsa projekt-menedzser:

Többször hívtak minket Kalocsára értelmes roma fiatalok. Az egyik varrónô volt, és vállalkozás indításán gondolkozott. De elmondta, hogy az ô nagy vágya igazából valami szociális munka. Szakmunkás bizonyítványa volt, elérte, hogy beiratkozhatott egy középfokú szociális munkás képzôbe, ezt végzi egyedülálló anyaként és boldog tôle. A másik, aki akkor esti gimnáziumba járt, állást kapott. Egyik se vállalkozás, de sikerként könyvelhetjük el.

Nagykanizsán van a Bogdán János Kisebbségi Közösségi Ház. Az igazgatónôjével kerültünk kapcsolatba, amikor roma nôknek és családoknak tartottunk tréninget, és ô ezt profi módon megszervezte. Ott találkoztunk annak a roma fiúnak az édesanyjával, aki három évvel ezelôtt a kanadai-magyar csereprogram néhány kiválasztottjának egyike volt. Nagyon tanulságos, hogy ahol többre vágyik a gyerek, ott többre vágyik a szülô is.

Volt néhány képzésünk, ami kifejezetten roma nôknek szólt. Azt láttuk, hogy ha az ô körükben a vállalkozásnak egy kis csírája megjelenik, az nagy dolog. Például: ötgyerekes anya, esélye sincs állásra, függönyöket árul, természetesen feketén. Aki ôt ellátja, 100 forintot fizet neki minden eladott függöny után. Mondta, nagyon foglalkoztatja, hogyan lehetne ezt a saját hasznára csinálni. Elmondtam, hogy van elôtte egy pici lépésekkel megtehetô út. És ne gondolja, hogy nincs benne kockázat, csak eddig nem látta, mert nem az övé volt. Ez sem vállalkozás, de valami, amit a saját erejébôl ki tud magának dolgozni.

Megindító, ahogyan ezek az asszonyok a képzésen megjelennek: csipkés fehér blúzban, a legszebb szoknyájukban, gondozott frizurával, mert itt most velük valami fontos dolog történik. És amikor a tanulás fontosságát hangsúlyoztuk, akkor elhangzott: "Három osztályom van. Mit érek vele, ha most elvégzem a nyolcat?"

Ezek a találkozások nagyon megérintenek minket.

A Seed Alapítvány tisztességgel megteszi, amit vállalt: korszeru ismereteket nyújt, készségeket fejleszt. Megtalálja az erre rászoruló célcsoportokat. Más kérdés, hogy mindez hogyan hasznosul a leginkább rászoruló roma népesség körében; mi van amögött, amit a roma vezetô úgy fejezett ki, hogy "népem legsikeresebb vállalkozói analfabéták?". Eszerint a roma tudás, a roma készségek valami egészen mást jelentenek, és a "cigány módon" való boldoguláshoz nem szükséges az Amerikából importált "úri huncutság"?

Tudjuk, mert nem egy kutatás igazolta, hogy azok a roma csoportok, amelyek hagyományos mesterségeiket - ügyes profilváltásokkal - megtartották, az állami szektortól való függetlenségüket megôrizték, krízishelyzetben is sikeressé váltak. A gazdasági válság vesztesei azok a roma tömegek lettek, amelyekbôl a szocialista tervgazdaság segédmunkás-hadserege szervezôdött. Az ô kis szerencsétlen illegális vállalkozásaik mindig törvénybe ütköztek; amit nem vitt el az adó, az elvitte a büntetés.