A colárik alkotják a cigányul beszélők legkisebb csoportját hazánkban, létszámuk mindössze 2000–2200 fő lehet. Budapesten, Kaposváron, Dombóváron és Oroszlányban élnek ma közösségeik. Vásározó, kereskedő életformájukat rendszereken át sikeresen transzformálták. Mostanáig.

A colári cigányok a XX. század elején kezdtek Erdélyből a mostani Magyarország területére költözni – írja Máté Mihály a Beszélőben közölt cikkében. A kutató egyetért Nagy Pál történésszel, miszerint a cigányok bevándorlása a Balkánról a Kárpát-medencébe nem „három nagy hullámban” (XV–XVI. században, a XVIII. elején és XIX. második felében) történhetett, mint azt korábban gondolták, hanem folyamatosan. Nem „népvándorlásról” lehet tehát beszélni esetükben, hanem folyamatos „beszivárgásról”. A cigány családok, kompániák munka és jobb lehetőségek után kutatva bukkantak fel Magyarországon. E teóriát igazolja a colárik (vagy colárok) példája is, akik a „piacukat követve” jutottak el ide.

A mendikáció, a faluzás a XIX. század végéig meghatározó cigány életforma volt hazánkban. A megtermelt árucikkeiket élelemre vagy használati javakra cserélték, szolgáltatásaikat „felajánlották” a paraszti gazdaságoknak, tapasztottak, jósoltak, udvart söpörtek, dögöket takarítottak, hírt vittek stb. „A cigány családok megélhetése tehát több tevékenység összetett rendszerére épült” – állapítja meg Máté.

Az efféle szolgáltatások iránti kereslet csökkenése váltásra kényszerített őket, ugyanakkor arra törekedtek, hogy életmódjuk szerző-mozgó jellege legalább részben megmaradjon. Az ennek következtében Erdélyben megjelenő házaló, textíliákkal kereskedő cigányok hatósági engedéllyel űzhették tevékenységüket. Máté Mihály az gyanítja, a colárik eredetileg a gábor cigányok egyik csoportja lehettek, és kezdetben olyanok voltak, akik munkájukért cserébe szőtteseket kaptak, amiket más falvakban értékesítettek.

A házalókereskedés egyre szigorodó kontroll alatt állt a dualizmustól egészen az 1960-as évekig. Ennek ellenére – mint azt a levéltárakban őrzött házalókönyvekből a dombóvári kutató nagy gonddal rekonstruálta – a colári kereskedők évente több mint 200 napig úton voltak, és 3000–3500 kilométert tettek meg. A késő-Horthy-korszak cigányellenes intézkedései és gyakorlata erősen korlátozták, olykor meg is bénították kereskedésüket. A kaposvári rendőrkapitány például 1942 augusztusában azzal fordult a megyei alispánhoz, hogy „ezeknek az iszákos és megbízhatatlan elemeknek az ország területén való házaló kereskedése a legnagyobb mértékben aggályos, nézetem szerint ennek megakadályozása elsőrangú érdeke az állambiztonságnak”. 1944-ben a kereskedelmi miniszter egyenesen betiltotta a textilárukkal történő házalást.

A korai szocialista időszak megrendítő csapást mért a falusi–paraszti társadalomra, a colárik felvevő piacára. Ráadásul ideológiai és rendészeti megfontolásokból gyakorlatilag megszűnt a legális házaló kereskedelem. A colárik kénytelen-kelletlen munkát vállaltak, főleg a MÉH vállalat tollgyűjtői lettek, de emellett – eleinte feketén – továbbra is ruhaneműkkel kereskedtek. Hiába volt a munkakönyves állásuk, azt másodlagosnak tekintették, a házalás volt a fő „hivatásuk”. A tervgazdaság hiányait ügyesen kihasználva csempészáruval, így–úgy beszerzett textilekkel faluztak.

A colárik szembeni hatósági bizalmatlanság a Népköztársaság évtizedeiben is továbbélt. 1960. május 20-án a Kaposváron szétszórtan élő cigányokat teherautóra rakták és kizsuppolták őket a kaposszentjakabi cigánytelepre, ahol a ’20-as évek óta beás cigányok éltek. Ettől kezdve a túlzsúfolt telep folytonos feszültségben élt, egymást érték a verekedések, egymásra fenekedett a két cigány közösség.

Ahogy enyhült a hatósági szigor, úgy fehéredett ki a colári kereskedés. De mindvégig ott lebegett felettük annak a veszélye, hogy a Btk. által szankcionált üzérkedés vagy jogosulatlan haszonszerzés miatt folyhat ellenük eljárás, esetleg közveszélyes munkakerülés miatt kerülhetnek Baracskára. A rendőrök, hatósági személyek jóindulatára végig szükségük volt a szocializmus évtizedei során. A kereslet áruik iránt azonban vidéken mindvégig megmaradt.

Aránylag gyorsan motorizálódtak, eleinte bérkocsikkal járták a vidéket, hogy aztán a nyolcvanas években már saját autójuk legyen. Ez és életformájuk alapvetően megszabta az iskolához való viszonyukat, a nyolc általánost kijárták, mert az kellett a jogosítványhoz, de gyorsan bekapcsolódtak a családi üzletbe, továbbtanulás így szóba se jöhetett.

Máté éppen ezt tekinti mostani csapdahelyzetük egyik okának. A piacgazdaság és a fogyasztási forradalom ugyanis megszüntette házaló kereskedésük alapját, a hiányt. A motorizáció még a legeldugottabb falvak lakói számára is lehetővé teszi, hogy olcsó kínai textiltermékekhez jussanak. Megszűnt az információhiány is, a falvak lakói tudják, minek mi az ára, és az árversenynek hála nem szorulnak rá a drágább termékek megvásárlására. Alig maradtak tehát néhányan olyanok, akik a coláriktól vehetnének ruhát, de ők meg annyira nyomorultak, hogy nem jelentenek értékelhető keresletet.

Az „abroszárus” cigányok tehát újra életforma-váltásra kényszerültek, Máté Mihály szerint azonban a többségük munka nélkül maradt. Egyetlen kiút mutatkozik, a tanulás, „ma már faluzásból, batyuzásból nem lehet megélni” – idézi a kutató a dombóvári közösség legidősebb tagjának szentenciáját.

(Beszélő, 2009/10)