Szabadság vs. rabszolgaság. Cigányok az Oszmán Birodalomban

Egy régebben általánosan elterjedt nézet szerint a cigányok 15. századi, Nyugat-Európa felé tartó vándorlásának fő oka a törökök előli menekülés volt. A kutatók mai álláspontja szerint azonban a török hadsereg sok cigány számára jelentett munkalehetőséget, így nem előlük menekülve, hanem inkább velük együtt érkeztek a Balkán-félszigetre (mint katonai segédcsapatok tagjai vagy a hadseregnek dolgozó kézművesek.) A későbbiek során sokan letelepedtek a délkelet-európai térségben, mivel a cigányok jóval kedvezőbb feltételeket és gazdasági lehetőségeket találtak az Oszmán Birodalomban, mint Európa többi országában. Bár a cigányok a birodalom társadalmának legalsó fokán álltak, mégis annak részét képezték, mivel többségük megtalálta helyét a térség gazdasági szerkezetében. Sőt, némely csoportjaikat igen nagy becsben tartották. Például 1582-ben, III. Murád szultán egyik unokájának körülmetélését követő ünnepen cigány seprűkészítők, zenészek, táncosok, medvetáncoltatók és kovácsok is jelen voltak.

Vándorkaraván az 1870-es évek Londonjában

Az Oszmán Birodalom európai területein vélhetően egy spontán integrációs folyamatról beszélhetünk. Egy osztrák utazó, aki 1740-ben járt Nis környékén, úgy látta, hogy a vándorlás itt nem volt olyan széles körben elterjedt, mint az általa ismert cigányok, a „mi egyiptomiaink” esetében. Egy 1830-as években készült leírás szerint pedig: „Törökországban ők [a cigányok] tényleg a társadalom hasznos tagjaivá váltak… Többnyire fuvarosok, lókereskedők, kocsikészítők, patkolókovácsok, rézművesek, bádogosok, bányászok, aranyművesek, zenészek, rendőrök és hóhérok.” A „szabadabb” élet azonban nem volt jellemző az Oszmán Birodalom minden területére. A két román fejedelemségben, Havasalföldön és Moldvában (amelyek a középkor vége óta az Oszmán Birodalom vazallus tartományai voltak) a cigány származású, illetve cigánynak tartott emberek nagy része a 19. század közepéig rabszolgasorban élt.

A kutatók körében nincs konszenzus a cigány rabszolgaság kialakulásáról. Egy román történész, Viorel Achim szerint a rabszolgatartás hagyományát a románok közvetlenül a tatárok társadalmi rendszeréből örökölték. Mikor a cigányok a román fejedelemségek területére érkeztek, a rabszolgaság ott már működő intézmény volt. A helyi társadalomtól eltérő jövevényekkel úgy bántak, mint a szintén idegen tatárokkal, s miután ez utóbbiak (kis számuk miatt) beolvadtak, a cigányok lassan „kisajátították” ezt a társadalmi intézményt. Ezt jelzi, hogy a 16. századra a tigan szó egyenlő lett a rabszolgával.

A román területeken élő cigányok nem alkottak homogén népességet, különféle csoportjaik eltérő foglalkozásokra szakosodtak, saját kulturális és nyelvjárási vonásokkal rendelkeztek. Három fő csoportjuk volt, aszerint, hogy kik birtokolták őket: a fejedelem, a kolostorok és a bojárok [román főnemesek] rabszolgái. Különféle tevékenységeket folytattak, voltak például aurarii (aranymosó cigányok), ursarii (medvetáncoltatók), lingurarii (kanalasok), és lăieşii (sátoros) vándorcigányok. Ez utóbbiak elsősorban kovácsok voltak. A cigány rabszolgaság intézménye sok szempontból eltért az amerikai „fekete rabszolgaságtól”.

Egy bolgár szerzőpáros, Elena Marushiakova és Veselin Popov szerint voltak olyan rabszolgacsoportok, amelyek a helyi jobbágyságnál kedvezőbb helyzetben éltek. Sőt, Ştefan Răzvan cigány rabszolgaként látta meg a napvilágot, és 1595-ben öt hónapig Moldva fejedelme volt. Másrészt, ha a 18. század előtt egy szabad ember rabszolgával házasodott, ő és születendő gyermekei is elveszítették szabadságukat. Ezek a kiragadott példák arra utalnak, hogy egy heterogén rendszerről volt szó, ahonnan a feljutás éppúgy lehetséges volt, mint a lecsúszás.

A 19. században a rabszolgaság egyre inkább „szalonképtelenné” vált. Mihail Kogălniceanu, liberális román politikus még személyesen is láthatta a rabszolgaság „működését” fiatal korában: „Az ország alkotmánya a cigányokat tárgyként eladható és megvásárolható dologként kezelte (…) láttam Iaşi utcáin kezükön és lábukon láncot hordó emberi lényeket, sőt egyesek még a homlokukra tűzött és örvvel a nyakukba erősített szarvakat is viseltek. (…) A férjétől elragadott nő, a szüleitől elrabolt leány, a szülőanyja kebléről letépett gyermek, akiket egymástól elválasztva, elhurcolva, adtak el szerte egész Romániában a különböző vásárlóknak.”

Végül az egyre erősödő külső és belső nyomás hatására a moldvai Államtanács 1855. december 22-én megszavazta „a rabszolgaság megszüntetéséről, a megváltás szabályozásáról szóló és a felszabadított cigányok adózását előíró törvényt”, melyet többek között a fent említett Kogălniceanu dolgozott ki. (Ezt követően 1856 februárjában Havasalföldön is törvénybe iktatták a cigányok felszabadítását.) Látható, hogy az Oszmán Birodalom különböző területein milyen eltérő utakon illeszkedtek be a cigány közösségek a helyi társadalmakba. A képet leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy egymás mellett zajlott egy spontán és egy kényszerített integrációs folyamat.

Abból a szempontból, hogy bizonyos foglalkozásokhoz, megélhetési stratégiákhoz milyen tulajdonságokat kapcsoltak a nem-cigányok, igen tanulságos lehet számunkra Kovács János tanulmánya, amely 1895-ben jelent meg az Ethnographia hasábjain, 'A czigányok Szegeden' címmel. A dolgozat a kor tudományos színvonalán állva mutatja be a szegedi cigányok közel kétszáz éves történetét. A cigány kovácsok az 1700-as évek elején jelentek meg a városban, és hamarosan konfliktusba keveredtek a helyi kovács céhekkel, akik - vevőkörük csökkenésétől tartva - a városból való kitiltásukat kérték a hatóságoktól.

Sztereotípiákat hozott a filmgyártás hajnala is

A céhmesterek tiltakozása ellenére végül a „magistratus (…) a kovácsoló czigányokat tűrni rendelte”, mivel valós piaci igényeket elégítettek ki. Ezzel együtt a felmerülő problémákért szerzőnk is jórészt a „fárao-népének rakonczátlan és gonosz, (…) inmorális, fegyelmet türni nem akaró és nem bíró” természetét teszi felelőssé. (Középkori, egyiptomi eredetről szóló mondák nyomán Magyarországon sokáig a „fáraó népének” is nevezték a cigányokat.)

Miután a cigányok letelepedtek a számukra kijelölt területen, egyre jobban integrálódtak a település gazdasági szerkezetébe. Persze ez sem ment zökkenőmentesen - bármilyen területen jelentek meg az új munkavállalók, ott konkurenciát jelentettek. A kovácsmesterség mellett megjelent a „lócsiszárkodás”, a zenélés („hangászok”), de voltak, akik varrónőként vagy kőművesként dolgoztak az 1838-ik évi kimutatás szerint. Az akkor összeírt 104 családból (264 fő) mindössze a 76 éves Bakró Mátyás neve mellett volt feltüntetve, hogy „koldus”!

Kovács János szavaival: „Nem csodálhatjuk tehát, hogy Szegeden a czigányság hamar polgáriasodott és átvette az itteni lakosok szokását és életmódját, sőt ruházkodását is.” A 19. század második felére kialakult harmonikus együttélés időszakában már nem találkozunk a korábbi (általánosító) negatív jelzőkkel. A cigányokról az általuk űzött foglalkozások mentén rajzol pozitív képeket a szerző: „(…) azt hiszem a sarkantyú se pengett oly élesen, ha nem a fecskeszájú Gondi verte fel a kordováncsizmára” vagy „Nem tudott a mi népünk czigánymuzsika nélkül mulatni.”

A „másikról” alkotott kép mindig valamilyen interakciók mentén alakul ki, formálódik. A fenti néhány példából talán kiderül, hogy az „úgynevezett” cigányok kimondottan sokféle „alakban” (megbecsült kovács, gyanús jósnő, kiváló zenész, aranymosó, derék rézműves, elnyomott rabszolga stb.) jelentek meg a 19. században a „nem-cigányok” számára. A homogén, egyszerűsítő és sztereotip kategóriák használata tehát semmiképp sem lehet célravezető - napjainkban sem.

Az idézetek forrásai:

Achim, Viorel: Cigányok a román történelemben. Budapest, Osiris, 2001.
Bindorffer Györgyi: Sztereotipizáció az interetnikus kapcsolatokban. In: Bakó Boglárka - Papp Richárd - Szarka László (szerk.): Mindennapi előítéleteink. Társadalmi távolságok és etnikai sztereotípiák. Budapest, Balassi, 2006. 9-35.
Erdős Zoltán: Értelmezés és megértés. A magyarországi cigányság korai történetének historiográfiája. In: Iskolakultúra 2007. 11-12. sz. 129-144.
Ficowski, Jerzy: The Gypsies in Poland. History and customs. Varsó, Interpress Publishers, 1989.

Fraser, Angus: A cigányok. Budapest, Osiris, 2002.
Fritschius, Ahasverus: Történeti-politikai diatribé a cigányok eredetéről és szokásairól. (1660) In: Magyar László András (szerk.): A cigányok. Három korai tanulmány a cigányokról. Budapest, Orpheusz, 1998.
Kogălniceanu, Mihail: A cigányok felszabadítása. In: uő: A parasztság sorsának könnyítése. Bukarest, Kriterion, 1975. 153-218.
Kovács János: A czigányok Szegeden. In: Ethnographia 1895. 3. sz.
Marushiakova, Elena - Popov, Vesselin: Gypsies in the Ottoman Empire. Bristol, University of Hertfordshire Press, 2001.