Egy újabb keletű példa a monoki polgármester szociális kártya ötlete, mely a hírek szerint igencsak ragadósnak ígérkezik és szinte egyöntetű lakossági támogatás élvez. A „nép” és a polgármesterek már csak olyanok, hogy látják vagy fülükbe jut, hogy egyes segélyezettek gyermekei éheznek, miközben szüleik naphosszat cigarettával a szájukban, pohárral a kezükben a játékgépet bűvölik. Kerüljön hát kártyára a segély, de ezzel a kártyával ne lehessen fizetni cigarettáért, alkoholért, játékgépezésért stb.

A szociális kártyát országosan, mindenkire és minden szociális juttatásra vonatkozóan kellene bevezetni (már csak azért is, hogy összegezhetők legyenek a különböző juttatások). A monoki és más polgármesterek csak azt tudják tenni, amit tesznek, miközben várják, hogy államosítsák ötletüket.

Kérdés, hogy mivel lehet ezt ellenezni? Az Országos Cigány Önkormányzat volt sajtófőnöke nemes egyszerűséggel őrületről és demagóg pártolókról, meg jogok elvételéről beszél (mármint az a jog kerül elvételre, hogy „maguk válasszák meg, hol és mire kívánják elkölteni juttatásukat”), meg arról, hogy a segélyezettek „a kistérségekben még működő néhány vállalkozó totális kiszolgáltatottjaivá válnának”, mert kinek van kedve a falu egyetlen boltjából a következő falu egyetlen boltjáig gyalogolni. Ez a jogvédő.

A modernizátor pedig tudja, hogy ezt a lépést a problémás 3% érdekében kell megtenni, és nem a problémátlan 97% miatt nem megtenni. A szociális kártyát mindenkinek el kell juttatni, aki a gyestől a családi pótlékig szociális juttatásban részesül (ezzel elhárítottuk a diszkrimináció vádját). Hogy mit és hol lehet e kártyával fizetni, az legyen társadalmi és törvényhozási vita tárgya. Az elérni szándékozott cél továbbra is kijátszható, a természetbeni juttatásoknak bizonnyal továbbra is lesz másodlagos piaca, de legalább a mainak töredékére szűkül.

A ballib és a helyzetbe hozottak szövetségének van még egy fontos vonatkozása. Azzal, hogy utóbbiak elfogadták, miszerint harcuk kizárólag polgárjogi küzdelem, lényegében lemondtak arról, hogy a cigányság felzárkóztatásának költségigényéről beszéljenek, kollégiumokról, egész napos iskolákról, iskolai felügyelőkről, fegyelmezőkről, tanár-asszisztensekről, tanodákról, ösztöndíjakról stb. Ez sokba kerülne, míg a mindenkit megillető polgárjog kivívása szinte semmibe sem. Leszámítva az úgynevezett esélyegyenlőségi terv elkészítését.

A ballib értelmiségi-ideológiai elit tehát úgy vonta érdekkörébe a cigány értelmiséget, hogy az ne legyen akadálya másik szövetségesével, a gazdasági elittel való együttműködésének. E szövetség keretében az általa cserére kínált egyik termék olyan ideológiák kidolgozása és propagálása volt, melyek indokolják a jövedelmek gazdasági elithez való folyamatos átcsoportosításának fölöttébb kívánatos voltát. A cigány polgárjogi küzdelem jól összeillet ezzel. A ballib értelmiségi-ideológiai elit a gazdasági elit érdekében lényegében „pacifikálta” a cigány értelmiségi elitet. Legfeljebb néhány nagyobbszájú alapítványába kellett némi pénzt tenni.

Az ó szövetségnek vége, ideje az új szövetséget létrehozni. Ezt az új szövetséget a politikai középnek a Mózes-fajta cigány vezetőkkel kell megkötnie. Azokkal, akik a cigányságot át akarják vinni a túlsó partra, aki ezért hajlandó pörölni, könyörögni, rimánkodni, fenyegetni, stb. Aki tudja, hogy a cigányságnak kultúraváltásra van szüksége, és hajlandó ennek élére állni. Mert csak így lehet a modernitás korába belépni. És aki tudja, hogy a történelmi romanticizmus önbecsapás. És a cigányságnak legkevésbé hazugságokra van szüksége.

Kérdés, hogy hol vannak ilyen vezetők. Sehol, de mindenütt. Ritkán a szervezetek látható tisztségeiben. Helyi vezetőként vagy potenciális vezetőként léteznek. Okosak és felkészültek. Néhány szabatos mondatban és a realitások talaján állva képesek megfogalmazni, hogy ott helyben mi az, ami leginkább előre vinné közösségüket. (Abba a néhány mondatba viszont hosszú évek kiérlelt tapasztalatát fogalmazzák bele.) Nem illuzionisták és nem túlfeszített lényeglátók. Nem médianyilvánosságot, közéleti sikert és gazdagságot akarnak. Csak azt, hogy közösségük egyet előre képjen. Aztán még egyet. És így tovább. És ezért pörölni, könyörögni, rimánkodni, fenyegetni stb. is hajlandók. A szövetséget kötő másik félnek a szövetségi szerződés keretében mindehhez a forrásokat kell biztosítania. Minimum évi 150 milliárd forintot. Tízszer annyit, amennyit egy évtized alatt az Állami Számvevőszék jelentése alapján az integrációra – minden látszat nélkül – eltapsoltak.

Véleményem szerint az elmúlt két évtized egyetlen olyan cigány vezetőt termelt ki, aki zászlóra tűzhető. Ez Bogdán János, a Gandhi Gimnázium alapítója és első igazgatója. Már 1999 óta nincs velünk. Autóbalesetben halt meg. Aznap is egy cigánygyerek családjához ment. Pörölni, könyörögni, rimánkodni, fenyegetni. Mert, értsék meg, a gyereknek muszáj iskolába járnia, muszáj tanulnia, muszáj tudásra szert tennie.

Mit tegyen az Új Szövetség?

A cigányság nem csak Magyarországon, hanem a környező országokban, és mindenütt, ahol egyes csoportjai megtalálhatók, társadalmi konfliktusok középpontjába került szinte már megjelenése pillanatától, és e konfliktusok szerkezete meglehetősen hasonló. Persze vannak egyes csoportjai, melyekre ez kevésbé igaz, és vannak szép számmal a társadalomba integrálódott cigány emberek, akire meg egyáltalán nem. De ez csupán szabályt erősítő kivétel. A Vörös-tengeren csak bátor egyesek és kisebb csoportok keltek eddig át, maga a „nép” még mindig a parton toporog.

A cigányság premodern. De a kívülállás kultúrája nem pusztán a premodernség (egyik) megnyilvánulása, hanem a modernitás befogadása elé épített mesterséges és – ismerjük el – nagyon hatékonnyá konstruált akadály. Az olyan szófűzérek, mint a halmozottan hátrányos helyzet, meg legyen jobb a gyermeknek – csak a felszín fecsegése. A cigányság számára az iskola a többségi társadalom által gyermekeikre kényszerített, semmire vagy nagyon kevésre jó intézmény. Mert azt a tudást, ami a cigányélethez kell, a szűkebb és tágabb család adja át a gyermeknek. A modernitás világában a tudás továbbadója az iskola, a szülő „csak” neveli gyermekét (jó esetben), jellemet, viselkedési kultúrát, az emberi kapcsolatok alakításának mintáit stb. adja át. A modernitás világában a szülő támogatja az iskolát, néhány éves gyermeknek már azt szuggerálják a fejébe, hogy egyszer iskolába fog járni és ott rengeteget kell tanulnia, de megéri. S ha nem ez történik, bűntudatot érez, hogy helytelenül cselekedett. A cigányszülő és a cigánygyerek nem ezt érzi. Hanem a nyűgtől való szabadulást.

Kevesen értették, hogy mi is történt a közelmúltban Sajókazán. Egy ottani szülőpárt másodfokon 16-16 hónapos letöltendő szabadságvesztésre ítéltek, mert nem tettek eleget azon törvényi kötelezettségüknek, hogy iskolába járassák gyermeküket (elméletileg jártak, gyakorlatilag viszont nem. Rengeteget igazolatlan hiányzásuk volt). A 13 éves Anna és a 10 éves Adrián még mindig csak másodikos. És nem az eszükkel volt baj. Az osztályfőnök, az iskola, a jegyző, az illetékes szervezetek, a rendőrség stb. tette a dolgát, így jutott az ügy másodfokra és letöltendő szabadságvesztésig. A szülők az ítélet kimondásáig elkerülhették volna a börtönt azzal, ha kérik gyermekeik állami gondozásba vételét, mondván hogy nem képesek nevelésükre. De nem kérték. Indoklásként ilyenkor szokott következni a romanticista szöveg: mert a cigányok szeretik gyerekeiket.

Valójában az történt, hogy e sajókazai szülőpár hitet tett az „igaz” cigányság, a kívülállás kultúrája mellett, és azért mártíriumot és kész volt vállalni. A keresztény hitvallókat, mert nem hódoltak pogány isteneknek, oroszlánok elé vetették. A cigány hitvallók, mert nem hódoltak azon gádzsó tarkamacskának, hogy iskolába kell a gyermekeknek járniuk, mennek a börtönbe. A sajókazai felsős cigánygyerekek viselkedésükkel nem azért lehetetlenítik el a tanítást és mennek majdnem neki a tanároknak, mert neveletlenek, rosszak, kamaszodnak stb., hanem azért, mert ők a cigány kultúra – talán öntudatlan – lánglelkű harcosai egy ellenséges, kultúrájukra törő idegen világgal szemben. Az alsósok ezt még nem tudják, ők még hálásak a tanító néninek mindenért. Aztán körülbelül 10 éves kortól megkezdődik cigánnyá szocializálásuk, bevonásuk a (nagy)család ügyeibe. És az iskola által kezelhetetlenné lesznek. A szociológus meg csodálkozik, hogy míg az alsós cigánygyerekek aspirációi nem nagyon térnek el a nem cigány gyerekekétől, a felsősöké már annál inkább. Mi történhetett? – kérdezi. És nem érti. Magyarázatai tévesek. (Sólyom László köztársasági elnök mondta nemrég egy konferencián, hogy a cigányság „agyonkutatott”. Úgy fogalmaznék: „rosszul kutatott”. A kutatások kérdései és a kapott válaszok értelmezése igen gyakran ideologikus prekoncepciókon alapul. A cigányokról valójában igen keveset tudunk.)

Cigány kulturális forradalom

A fentiek hosszú évek alatt kristályosodtak ki bennem. Évekig nem tudtam mit kezdeni egy jelenettel. Az iskola végre megához csábított egy letagadhatatlanul és összetéveszthetetlenül cigány tanítónőt, remélve, hogy az könnyebben ért szót a cigánygyerekekkel. Hát nem értett. A szülők ugyanis igen hamar kimondták az ítélet: „nem cigány!” Ő nem annak mintája volt, hogy mivé lehet a cigány, ha tanul, ha szorgalmas, ha igyekszik, ha elszánt stb. Hogy a gádzsók is tisztelik eszéért, becsülik szorgalmáért, szeretik szeretetreméltóságáért. A szemükben csupán egy áruló volt, aki feladva a kívülállás kultúráját, átlépett a „belülállás” világba.

Mindez nagyon sarkos, élére állított, szélsőséges példa volt. A helyzet általában jobb, mert – mint említettem – a magyarországi cigányság a posztszovjet térség leginkább integrált cigánysága. De a mechanizmus kétségtelenül ez. És ebből az következik, hogy a cigányság társadalmi felemelkedésének kulcskérdése, hogy miképp lehet megakadályozni a 10-14 éves gyerekek „cigánnyá” szocializálását, miképp lehet végigvinni egy olyan cigány kulturális forradalmat, mely a kívülállás kultúrája helyébe a 21. század követelményeivel harmóniában levő „belülállás” kultúráját állítja. Vagyis Mága Zoltán, Kállai Ernő, Mohácsi Viktória, Teleki László, Farkas Flórián, Horvát Aladár stb. kultúrájának kell(enne) győzedelmesen kikerülnie a belcigány kultúrharcból. Ez a győzelem akkor következik be, ha a felnövő purdék Mága Zoltánok, Kállai Ernők, Mohácsi Viktóriák stb. akarnak lenni, és nem kamatos emberek, vastag arányláncos maffiózók, lányfuttatók, csicskatartók stb. Akiktől legfeljebb luxusautóikat irigylik, de nem az életüket.

Mindebből az is következik, hogy az integráltnak, antiszegregációsnak nevezett oktatás erőltetése pótcselekvés, téves koncepción alapuló zsákutca. A nem cigány gyerekek és az integrálódni kívánó cigány családok gyermekei a kívülállás kultúrájának ifjú harcosai elől menekülnek. Ezen ifjak megszelídítésére a legkorszerűbb pedagógiai módszerek is hatástalanok, ha az nem a kultúraváltás folyamatába épül. A megoldás az önkormányzati iskolarendszerből kiváló állami iskolarendszer, erősen centralizált irányítással, területi igazgatókkal, élén főigazgatóval. Az önkormányzati iskolarendszerrel párhuzamos állami iskolarendszer már kormányzati szinten is felmerült, lényegében mindenki támogatta (elvileg, mert részletes tervek, koncepciók nem készültek vagy nem azokat nem hozták nyilvánosságra), kivétel a ballib értelmiségi-ideológia elit érintet osztaga.

Bő száz éve a mindenkori magyar kormány azt a hibát követi el, hogy nem veszi saját kezébe a cigányügyeket, az önkormányzatokat próbálja ilyen-olyan eszközökkel rávenni a rendezésre, akik ehhez se elegendő forrással, se megfelelő felkészültséggel, se adminisztratív kapacitással, se eltökéltséggel, se ebbéli munkájuk eredményességébe vetett hittel nem rendelkeznek. Most éppen az van soron, hogy az önkormányzatok európai uniós támogatást csak akkor vehetnek igénybe, ha esélyegyenlőségi tervet készítenek, elősegítve a cigányok társadalmi integrációját.

Hát így nem fog menni. A minisztériumközi bizottságosdinak, a cigányügyekkel sokadik feladataként foglalkozó miniszterek világának véget kell vetni. Egy kézben kell összpontosítani az eszközöket, a hatásköröket, a forrásokat. És egyszemélyi politikai felelős kell. Egy miniszter, aki a Társadalmi Integráció Minisztériuma élén áll. Ezt a minisztériumot 2010-ben, a következő kormánynak létre kell hoznia.

Németh György
A szerző szociológus-közgazdász