„Mindez csak mámor, vagy legfeljebb álom”
(Széchenyi, 1820).

EGY NYÁRI ESTÉN a pesti Beleznay-kertben, ahol Schwarzenberg herceg mulatozik jurátus-kíséretével, egy huszonkilenc esztendős huszártiszt, elégedetlen és töprengő fiatalember, e sorokat írja naplójába: „Bihari geigt – Dudelsäcke ertönen – Juraten versammeln sich. – Alles scheint einer Verschwörung ähnlich – es lebt alles – – Ich denke nicht ungerührt: Alles dies ist nur Rausch – oder höchstens ein Traum.” Valóban: az ifjú gróf Széchenyi István, aki itt (1820 júliusában) a XIX. századi magyar közélet egy csöppet sem rendkívüli jelenetének válik szemtanújává, mindenki másnál mélyebben ragadja meg és fejezi ki e jelenet lényegét és jellemző tartalmát.

A kép egyik legfőbb vonása, hogy zene kíséri, inspirálja, fokozza: e zene nélkül nem lenne mámor. És ez nem véletlen; aki itt a muzsikát játssza, sok száz és sok ezer közömbös, fásult embert ragadott ki józanságából, egy egész évtizedet, egy teljes nemzedéket, egy egész nemzetet babonázott meg és tett mámorossá, – egy egész nemzetet, mely akkor ezt a magafeledt elragadtatást nem nézte oly kicsinylő, fájdalmas rezignációval, mint Széchenyi. Ellenkezőleg: nyilván szüksége volt ilyen mágiára, hiszen különben nem fogadta volna mindazokat tárt karokkal, akik idegeit felajzották és elringatták, akik feledést, dicsőséget, nagyszerű álmokat igértek.

Bihari János cigányprímás, az első ilyen mágus, koldus mesehős, aki a varázslatra szomjazó korszaknak mindennél alkalmasabb, feszült pillanatában érkezik: muzsikájában olyan mákonyos bort itat a Széchenyi egész nemzedékével, hogy még emlékétől is megrészegednek az unokák.

Berzsenyi is ettől a bortól ittasodott meg, mikor 1810 tavaszán a pesti „Paradicsom” fogadóban „annyira el van ragadtatva Bihari által, hogy a más szobában utána várakozókról egészen elfelejtkezik” s azután – nála ritka perc – kitör: „Te pedig, Bihari, húzd! Énnekem a muzsika, csak magyar nóta legyen, igen tetszik…”És hallgassuk Liszt Ferencet, amint gyermekkori emlékek rajongó ragyogásával vonja be Bihari zenéjét: „Les émotions… devaient etre semblables à l’effet produit par un de ces élixirs mystérieux que les hardis alchimistes du moyen âge, magiciens endémonés, concoctaient… breuvages pleins de vertu, qui auraient instilé dans nos veines un principe nouveau de force, de virilité, de vaillance, d’ orguenil, d’incorruptibilité et d’invulnerabilité. Les notes, comme les gouttes d’une essence spiritueuse, se transvasaient du violon enchanteur dans notre oreille enchantée.”

Ilyen előadművészetnek nem lehet ellentállni; s bizonyára nem véletlen, hogy e nagy varázslat igazi kisugárzói és megtestesítői épp azok a zenészcsoportok, azok az együttesek, melyeknek alkalmazkodókészsége, fantáziája érzéki tüze, hatásösztöne legkifejlettebb, tehát előadóművészete legellenállhatatlanabb: a XIX. század cigánybandái. Cigányok aránylag kevesen élnek e korban Magyarországon: 1800 táján (az 1781-es és 1805-ös népszámlálás szerint) 40 000-nél több a számuks ez a szám nem egészen száz év alatt meghétszereződik ugyan, de még ekkor is csak 1,8 százaléka a lakosságnak s belőle mindössze hat százalék a muzsikus!S mégis: ez a kevésszámú, nyugtalan, kóbor művész, a népszerű zenének ez a pár garabonciás diákja viszi, hordja, termeli, inspirálja, testesíti meg a század „magyar áfium”-át.Mert ez az a korszak, melyben „három-négy Czigány Hegedűs egy Brugóval mitsoda vígaságra, ’s tombolásra lázaszt némelly házi gyülekezetet!”,mely elhiszi, hogy „emlékezetünket meghaladó időktől fogva az országban… ők voltak a muzsikusok”, melyben „magyar zenét kísérni csakis a cigány képes,”mert a magyar zene „egyetlen partiturája, mely tökélyben és természethűségben kívánni valót nem hágy, műárusnál nem kapható, mert él és vándorol”: a cigányzene, – amikor közismert igazság, hogy „a mi zenénk legmagyarabb, ha cigány húzza” és „más formát nem vesz be természetünk”… a magyar cigánybandák igazi hőskora. Nem csodálkozhatunk rajta, ha hatásuk alól Liszt Ferenc sem vonhatja ki magát; mikor 1855 nyarán Patikárus Ferkóék zenéjét hallgatja a pesti Komlókertben, egy Singer Ödönhöz írt lelkes levelének sorai közt ösztönösen felmerül ugyan a mély felismerés, melyet Széchenyi naplójegyzetében láttunk: „Diese Gattung von Musik ist für mich eine Sorte von Opium, dessen ich manchmal sehr bedürftig bin s mikor néhány évvel utóbb kiadja a cigányokról szóló híres könyvét, ennek a műnek nagyszerű és kusza álmodozásaiban, a „cigány-eposz” megejtően ragyogó s döbbenetesen alaptalan délibábjában épp az ő magyar „ópium” ának, egy nagyarányú, geniális narkózisnak adja tanúbizonyságát.

De hogyan is lehetne másképp, mikor maga a magyar közvélem

ny is elutasítja a józanság hangját magától? Hiszen „a magyar zene hallásánál a tökéletes józanság az élvezet rovására történik; mert csakis a magyar szőlőnedv értetheti meg az idegennel e dallamosság mennyei fogalmát, mely mint valami varázsszer elaltatja a mindennapiság nyomasztó külbefolyását…” Erre pedig nagy szükségünk van: „Ha a természeti élet számtalan bája a heves és mozgékony szíveket elragadja, ha a nemes magyar bor a képzelet röptében a mámoros érzékeket idő és hely határain túlrepíti, és a messze szárnyaló hírnök eléri az előidők hős alakjait, vagy a jövő fénylő ködképeit – akkor megzendülnek a nemzeti hangok, és szülemlik a magyar népdal.”Épp ezért, ha magyar zenéhez közeledünk, „nem árt a józanságot egy bizonyos fokig… száműzni”.

Idősebb és ifjabb nemzedék ebben az átfogó érzésben találkozhatnak; a különbség csak annyi, hogy a fiatalság persze az újdonságon kap, „mert vérének sebesebb pezsgése már a hegedű egyszerű felhangolása, a húrok pengetése által örömmámorba ragadtatik, a mámor pedig nem enged meg helyes ítélettételt;” az öregebb generációt pedig, mely Újfalussy Lajoshoz hasonlóan megkívánja az igazi magyar zenétől, hogy „hallatára sírjon vagy tomboljon örömittasan a hallgató”: ezt a generációt a század derekán „Pecsenyánszky, Simonffy, Szénffy némelly darabjai fiatal kora légvárakat építő álmaiba teszik át” s bízvást elmondhatja Újfalussyval: „Én imádom a régi jó magyarokat, nem untam még reájuk; a vonó minden rántása, a húrok minden rezgése lábamtól agyamig hat s bár ifjú koromat túléltem, akármily szórakozott legyek is, hallásukra tűzérzet vonul át testemen; lábam öntudatlanul helyesli, s nem egyszer felkiáltásra nyílik szám…”Tóth Kálmán jut az eszünkbe, ki zeneszó mellett „imádkozni is, meg táncolni is vágyik”. Ifjúkori emlékek, konzervatív hajlandóság, mámor és régi magyar muzsika elválhatatlan egységbe forrottak össze ennek a nemzedéknek szemében; s meg fogjuk érteni, hogy épp e komplikált egységükkel válnak nem egyszer kerékkötőivé az újabb törekvéseknek.

Meg fogjuk érteni, ha például Mosonyi Mihály, akiben a század nagy elragadtatása átszellemültebb alakot ölt, elkeseredetten hadakozik e csak multbanéző lelkesedés ellen, többek közt egy dialógusában, ahol valamelyik képzelt barátjával kell vitáznia. „Ő: Szeretem hinni, hogy ön valami más, nemesebb magyar zene után ábrándozik, mint aminőt a korcsmákban hallunk. De miért ne ragaszkodnánk hozzá, mint az elmúlt idők egyik szép emlékéhez? Én: Ez csak szokásból s tiszán érzékies mámorból történik.”

De ez az érzékies mámor, mint egyes elejtett szavakból már eddig is észrevehettük, nemcsak azt kívánja a maga zenéjétől, hogy életfeledtető s a valóság minden súlyától ment álom és varázslat legyen; nem, ennek a zenének az érzékeken keresztül határozott érzelmeket kell felkavarnia, egész sor szövevényes hajlamra, mély indulatokra és ösztönökre kell apellálnia, mert csak így ragadja meg hallgatóságát, csak így élhet és virulhat igazán. Muzsikus és hallgatóság egyaránt meglepő tudatossággal ismeri fel s rögzíti meg a kapcsolatokat és követelményeket. Valamennyi érzelmi mozzanat közül, mint láthattuk, egyik legfeltűnőbb a retrospektív elérzékenyülés.

Már Gáti István felemlíti a Kótából való klavirozás mesterségében (1802, VI. pont), hogy történeti tárgyú énekek hallatára, „mintegy elragad képzelődésünk a mostani időkről az elmúlt időkre. Ez az oka, hogy midőn a magyarnak beszélik a Rákóczy Bezerédi s mások históriáit, megindul rajta; de midőn még nótáit is musikai bandában húzzák, verseit mellette éneklik, már ekkor könnyei is sűrjen hullanak…” Később sincs másként: „Megríkat téged, magyar, a te zengélyed” – írja Döbrentei Gábor, Berzsenyi Esterházy-ódájához fűzött jegyzetében, 1842-ben. (Emlékezzünk Petőfi soraira is: „Egyszer ember csak a magyar, mikor a Fülét szívét megtölti a muzsika, Könnybe lábad a két szeme olyankor, Eszébe jut a siralmas hajdankor…”) A könnyes elérzékenyülésre való hajlam természetesen nem minden nemzedékben egyforma erejű; ezt szinte jelképes értelemmel mutatja egy-egy mű, akár egy-egy dal különböző fogadtatása két különböző évtizedben.

Jókai bizonyára gyermekkori emlékeket idéz, mikor az Eppur si muove (1871) theátristáival Ruzitska József Béla futásának legnépszerűbb „románc”-át énekelteti: „Hogy sírt a közönség, mikor rázendíté a társaság azt a szomorú nótát, hogy „Hunnia nyög letiporva” …” Ez még valóban a 20–30-as évek hangulata. Mennyire más értelme van e dalnak Szalay Lászlónál, aki egy negyvenes évekbeli cikkében szintén diákkora emlékeit idézi: „A Hét Electornál (1827 tavaszán) virradatig énekelgettünk, {156.} hogy „Hunnia nyög letiporva, sírnak a bús magyarok”. Az egész valami kimondhatatlan sívár üzelem volt, mint Irinyi József társunk mondá…”Mindenesetre meggondolkoztató: a síró lelkesedéstől itt aránylag rövid út vezet a „sívár üzemel”-ig. Türelmesebb lesz az ifjú Gyulai Pál, mikor a Szökött katonában „Füredi bús nótái” csaknem könnyekig ellágyítják s tíz év élményeit kavarják fel benne: „ideggyöngeség” – hárítja el magától. Pedig ha valamilyen hatása e zenének mindvégig csorbítatlan marad, akkor ez az, hogy nagyszerű alkalmául szolgál a tömegek közös ünnepének, az egyetemes összeölelkezésnek. „Öröm volt látni – idézi egy győri levélből Péczeli József már 1790-ben – miként a’ Városiakkal, s’ némelly Nemesekkel, a’ falukból béjött szűrös és botskoros pórnép is járta aprózva a’ Magyar tántzot a’ térséges útszákon. Járt fel ’s alá egyéb ezei fúvó muzsika is. Nevezetesen vezetett eggyet a’ Tanátsnak és a’ Polgárságnak színe, kik a’ kisded Ifjúságot is tántzoló Palotájokban meglátogatták vólt; és meg-járták nálok a’ verbunkot.”

Megjárták a verbunkot… Ezen a ponton, mielőtt az érzelmek szálait tovább követnők, meg kell állnunk egy pillanatra. Nyilvánvaló: a magyar XIX. századnak az a mámora, lelkesedése, felgyúlása, láza, elérzékenyülése, melynek eddig egy-egy szikráját láttuk, a zene nyelvére fordítva verbunkost jelent. Így nevezi a század első fele, tudatosan és büszkén; a korszak második felének pedig elég ha bepillantunk zenei termésébe és hírlapjaiba, hogy a zenei „szövet” s vele együtt az ideálok azonosságát az eredeti mozgaloméval kétségbevonhatatlanul felismerjük. Minden más: epizód, oldalág vagy kísérőszólam, állandó és közös csak a verbunkos nyelve és szellemi légköre marad. Hogy ez a légkör miből állt s hogyan alakult ki, csak akkor ismerhetjük fel világosan, ha megpróbálunk róla röviden számot adni, tuajdonképp mit látott a XIX. századi magyar közvélemény ebben a zenében, vagyis megkeressük: miből ered a mámor, honnan az önfeledt érzelmeknek e túláradása?

Az 1800 körüli évek korszakos fordulata a magyar zene történetében elsősorban azt jelenti s abból áll, hogy a nemzet felismeri önmagát zenéjében s azontúl öntudatosan azonosítja magát vele, azonosítva egyúttal a zenét saját lényével, vágyaival s erőfeszítéseivel. Az azonosítás és felismerés e folyamatában maguk a költők járnak elöl hatásos példával. Csokonai Dorottyája (1799) az ősi magyar táncot ünnepli a verbunkosban, melynek hallatára „minden magyar szívek azonnal buzdúlnak, Ősi természetes lángjaiktól gyúlnak”. „Az igaz magyar tánc a lassú verbunkos, – jegyzi meg ugyanitt – amit b. eml. eleink, kik a nemzeti dolgokat korcsosodó unokáiknál jobban kedvelték, szebb és méltóbb kifejezéssel nemeses táncnak neveztek.” S elragadtatva kiált fel: „Nemes magyar táncom! ki ősi nyelvünkkel S ruhánkkal jöttél ki dicső nemzetünkkel… Ázsiai színben fénylik nemességed…”

A verbunkos tehát ázsiai örökség, legrégibb, legtörzsökösebb magyar hagyomány. Természetesen következik ebből, amit később Kölcsey, majd Berzsenyi állapítanak meg: az a zene a magyar érzelemvilág hű – és sok szempontból leghívebb – tükörképe. Kölcsey a Nemzeti hagyományok c. értekezésben (Élet és Literatura, 1826) felfedezi a magyar „karakteri szentimentalizmus”-t a nemzeti muzsikának „majd a pajkosságig eleven, majd a csüggedésig lassú hangjaiban” is; Berzsenyi a Poétai Harmonistikában (1833, XX. fej.) fejtegeti az ellentétes érzelmek {157.} e sajátosan magyar vegyületének szerepét a verbunkosban: „A mi komoly toborzónk nem csupa szomor, annyival inkább nem siralom; hanem a legszebb hős érzelmek pompás vegyülete, valamint a mi víg tánczdalunk is nem csupa víg, hanem a szerelem vegyes érzelmeinek mosolygó ölelkezete…

És a magyar muzsikának ezen igen ideális charakteréből jött az, hogy Biharinak még halotti nótájából is kimosolyog a tánczütés.” Berzsenyi figyelmét tehát nem kerülte el, hogy a „nemzeti muzsika” lényegében mindenütt tánczene, de ezt a határozott műfaji jellegzetességet nem korlátnak, hanem kiváltságnak érzi. Hogyan találhatna egyébként utat a nemzet szívéhez, hogyan lehetne másként népszerű a tömegek előtt s egyáltalán, hogyan válhatnék annyi mindennek felbolygatójává s jelképévé, ha nem mindenkinek érthető tüzes ritmusokban beszélne, nem indítana táncra, nem inspriálná magányos, passzív emberek kisebb vagy nagyobb csoportját nagyszerű és lelkes megmozdulásra, a ritmus közös lendületében való találkozásra, cselekvésre, életre? „…Jaj annak, aki Bihari Hatvágásában a hősdalt nem érti!”–

Meggyőzhetnek erről maguk az egykorú feljegyzések, mikor megmutatják, mekkora iramban emelkedik a verbunkos a nemzet aspirációk hordozójává. Horvát István írja a Mindennapiban 1806 nyarán, hogy egy bálházban, ahol a „gyülevész németség” járja táncait, váratlanul felhangzó „verbunkos nóták” hallatára „magukon kívül ragadtatva tánczolának számos ifjak és mindenféle német ruhában lappangó férfiak. Egyszerre mozgásban vala minden, és kezdé érezni előbbi álmodozása után a’ Magyarság, hogy ő e’ hazában az uralkodó nemzet.” A „nemzeti indulataiba bele édesedő” táncoló sereg azután nem akarja többé megengedni, hogy bárki is „németül tántzuljon. Ilyen heves az indulat nemzetünkben, ha szikrára akad!” Íme a verbunkos, mint a magyar öntudatraébredés s egyúttal már egy sor új politikai eszme és indulat jelképe. Emellett tudnunk kell, hogy amit ezekben az évtizedekben magyar táncról írnak, többnyire táncra és tánczenére együttesen vonatkozik; a kettő egymás nélkül még jóideig elképzelhetetlen. Így kell értenünk, amit egy német katonatiszt már 1792-ben megállapít a magyar táncról: „Er zeichnet den Charakter der Nation ungemein”,vagy amit 1801-ben Sándor István idéz egy német szemtanú megállapításaiból: „Er ist dem Character des Ungers vollkommen angemessen, und ich getraue mich zu behaupten, dass kein einziges Volk einen Nationaltanz hat, der ganz den eigenthümlichen Character desselben ausdrükken möchte, als die ungrische Nation.”

Ezek az idegen megállapítások természetesen mélyen hatnak a hazafias önérzetre. Nemzeti gondolat és tánc csakhamar szoros frigyben forranak össze a köztudat számára s nemsokára beható fejtegetéseket olvashatunk arról, hogy a táncnak, mint a nemzeti jellem kialakításában, megerősítésében hathatós tényezőnek, ott kell szerepelnie a hazafias nevelés eszközei között. De a legszorosabb frigyre a XIX. század ifjú nacionalizmusával – ez az elmondottak után természetes – minden kínálkozó tánc közül épp és egyesegyedül a verbunkos lép, az a tánc, mely már Sándor István szerint „Magyar Vitézi Tántznak méltán neveztethetik”. Magyarság és verbunkos: e korban felbonthatatlan egység. „A’ szép ízlésű Verbunk-táncz, a’ Magyarnak kérkedése ’s tulajdona…”„Méltósággal üti öszve a’ Magyar sarkantyúit… derék toborzóján – s bús andalodással hagyja {158.} ragadtatni képzeteit lassú Nótájinak mesterséggel tünelgő lágy hangjaitól.”És még határozottabb hang: „A’ Magyar büszke nemzeti magyar Verbunkjával.”

A 20-as évek hangulatában a tánc nyomán, de már a tánctól függetlenül, maga a zene is felemelkedik a nemzeti művelődés legfőbb tényezőinek sorába s 1824-ben elhangzik a döntő felismerés: „A’ Nemzet a’ Muzsikájában él. Ez vezérli indulatait; ez ejti ki örömre vagy bánatra fakadó szavait…” Épp ezért a nemzeti táncmuzsikát is csak azok gyarapíthatják, akik „a’ Nemzetnek életéből, különböző történeteiből, ’s mindennapi szokásaiból támadható indulatait hangokkal kiejtik”.Ezzel a zene a nemzet egyik leghatalmasabb belső propaganda-eszközévé lehet; a Magyar Nóták Veszprém vármegyéből című nagyjelentőségű kiadványsorozat célja például „nem tsak az, hogy a’ kéziratokban lévő jelesebb Darabokat az örök feledékenységtől megmentsük és Magyar Compositorainkban a’ szerzés és eredetiség lelkét felbuzdítsuk; hanem az is, hogy a’ Nemzeti tsinosodást ezen az útonn is gyarapítsuk, különösen pedig, hogy nyelvünket nem értő főbb rangú Magyar Dámáinknak… szíveikbe a’ Nemzeti érzést ezenn a’ tsatornán is betsepegtessük”: épp ezért „ezen világ elé bocsátott nótákban a Nemzeti Charactert kívánjuk… tündököltetni s a Magyarnak Muzsikabéli ügyességét a külfölddel is megismertetni.” Ebben a küzdelemben egy újabb nagy felismerés vár az úttörökre, hogy erejüket csakhamar megsokszorozza: Magyarország „fent és alant” ugyanattól a nemzeti zenétől visszhangzik, a verbunkos ugyanúgy kifejezi a falvak lelkét, mint a városokét; nem pusztán a nemesi mult, nem pusztán az urak zenéje, hanem az egyszerű népé is. Kívánhatunk-e nagyszerűbb igazolást, lelkesebb nemzet-reformátori erőt, mint mikor így, magunk mögött tudva a falut, közeledünk a közömbösöknek maradt kúriákhoz és városokhoz? „Még tsak fél pallérozódású magyar városban is a’ magyar nemzeti Tánczot hijába keressük, de az együgyű falusiak társaságában, és a’ magyar kortsmákon tsalhatatlanul feltaláljuk.”

Lám, falusi lakodalmakban ott pompázik a toborzó, a csárdást meg – a „nemzeti bélyegű csárdást”, mint Arany nevezte az Elveszett alkotmányban – „vasárnaponként az utolsó csárdákban is láthatni pór leányok által táncolni”. Ezen a ponton tehát új, hatalmas távlat tárul szemünk elé: olyan magaslatra értünk, ahonnan az egész nemzet zenéjét, mint egységes, roppant érzelmi megnyilatkozást pillantjuk át, ahonnan a máris győzelmes, integer magyar zenekultúra további feladatai világosan kijelölhetők.

A nemzet a maga megbonthatatlan szellemének, ébredő akaratának jeléül s bizonyságául megteremtette ősi gyökerekből sarjadt, daliás és diadalmas zenéjét, a verbunkos győzhetetlen ritmusait; immár csak arról van szó, hogy szellemének ezt a maradandó érvényű letéteményesét teljes győzelemre juttassuk. Erről a magaslatról könnyebben kijelölhetjük immár az egyes ember, az alkotóművész ideális viszonyát nemzetéhez. Neki is, mint minden költőnek, a közösség egyetemes érzéseibe kell belekapcsolódnia, hiszen „a’ zenész művei csak úgy nyerendnek közkedvezést, ha a’ nép’ kedélyének húrjait pendítik meg”. Lavotta például azzal tudta megragadni „a’ nemzeti Léleknek a’ hangművészetbe ki jelentett titkait”, hogy „az ő szerzeményjeiben uralkodó komoly, hol érzékeny, többnyire kesergő, majd leverő, ’s búval teljes indulatok oda mutatnak, mintha ezen Nemzetnek olly sok viszontagságokkal küszködött éveiben gyökereztetett, ’s minteggy természetté vált kesergő érzéseiben, mint saját éleményjében találná egyedül felséges gyönyörűségeit”.

A költő személyes élménye tehát alárendeli magát a nemzet érzéseinek, vagy fordítva, élménynek mindenekfelett a vele egy-vér közösség érzelmeit fogadja el s éli át. Így tesz – Simonffy serint – Svastics János is, aki „élénk előszeretettel viseltetik a nemzet tömbjének vágyai, hajlamai iránt, ép ezért nótáira mindenütt, hol magyarok vannak – lehet táncolni, nem kell tehát csudálnunk, ha oly nagy népszerűséggel bír mindenfelé.” A muzsikus népének exponense; ettől a felismeréstől immár egyenes út vezet a század nagy gondolatáig, mely Berlioz, Liszt, Wagner légkörében alakult ki s mely épp Liszt révén egyidőre magyar földön is időszerűvé lett: a romantikus művész szellemi vezére nemzetének és korának; övé a dal, „mellyet a nép milliói ajakkal zeng utána” – ahogyan Vörösmarty jósolta Liszt zenéjéről.

Ezekhez az egyetemes, szétágazó s mindig újból összezáruló nemzeti törekvésekhez, melyek a század első felében kivívják az új magyar stílus általános érvényrejutását, a korszak második felében egy sor új, részben szervesen folytató, részben párhuzamosan kiegészítő motívum csatlakozik. Ekkorra kiderült, hogy a magyar zene az országon belül semmiféle korlátot és sorompót nem ismer; hogy széthúzó társadalmi osztályokat, fajokat, nemzetiségeket és országrészeket a nemzeti eszme nagy egységében képes összeforrasztani, hogy véle a magyarság idebenn hódító diadalútját járja. Az új nemzeti stílus Bengráftól és Csermáktól kezdve, Rózsavölgyin és a három Ruzitskán (Györgyön, Józsefen, Ignácon) át Mosonyi, Nyizsnyay, Palotási-Pecsenyánszky és másokig egész sorát szólítja zászlaja alá az idegenből (német, cseh, zsidó, lengyel) asszimilált művészeknek, – sőt ő asszimilálja s neveli őket valóságos heroldjaivá; s ha Csokonai egyhelyütt kifakad, hogy „mai napság idegen virtuózok csinálnak magyar verbunkokat”, akaratlanul is épp a nemzeti stílus asszimilálókészségét magasztalja e szavakkal.

De a magyarságnak nyilván nincs oka megbánnia, hogy most mindenkit befogad, mindenki előtt kitárul; Révai Miklós, úgy látszik, nem hiába hirdette, hogy „töltsed bé hazádat csinált magyarokkal”, mert ezek a „csinált”, „fogadtott magyarok” a neofita buzgalmával vetik magukat befogadó hazájuk szívére s maga a magyarság bizonyára elég erősnek bizonyul majd rá, hogy a vezetőszerepet, az irányadó hangot és tartalmat minden időben ő szabja meg.

Az idegen elemek megszínezik, gazdagítják, csak szélesebb skálájúvá tágítják a nemzeti műveltséget, a magyarság pedig végül is maradéktalanul magába olvasztja őket. Nem hiába hallunk magyar-zsidó-cigánybandákról, nem hiába buzgólkodnak budai német polgárok az első fővárosi dalárda érdekében. Ennek a folyamatnak a szabadságharcot követő abszolutizmus lesz igazi tűzpróbája. A példa számtalan; hogy csak egyet említsünk: Nemesdömölkön 1859 farsangján megjelenik az ott telelő cs. k. katonaságból is „néhány tiszt, kik német létökre teljes szívvel, lélekkel járták a magyar tánczot”, mialatt az öregek borozgatva emlegetik a régi boldog időket… Magyar és idegen így találkoznak egy egyetemesebb, szellemi, s mégis politikai rajongástól fűtött magyarságban. A magyar zene nyomán, most már bizonyosnak látszik, az egész, oly sokfelé szétszaggatott nemzet egyetlen nagy ölelkezésben fog összeforrni. – A század közepén {160.} azután új feladat jelentkezik: ha a nemzeti zene idebenn győzött – s ez most már kétséget kizáró módon megtörtént –: világérvényt kell neki szereznünk, mert általa a magyar szellemnek vívjuk ki az őt megillető helyet Európában. A magyar zene ezentúl: világprogram, mely a teljes művelt emberiséghez fordul: csak meg kell magunkat mutatnunk végre-valahára az egész világnak Eddig csak mi magunk „kiáltoztunk örökké: szebb zene és táncz nincs a’ miénknél!”– most megpróbáljuk ezt a mi forró és őszinte elragadtatásunkat az ország határain túl is meghordozni, világszerte igazolni. Ez talán nem is lesz oly nehéz, mint képzelnők, – főként, ha áthat az a meggyőződés, hogy szavunkat mindenütt meghallják és megértik. Van-e ennél valószínűbb: amilyen híres zenésznemzet vagyunk, egy műkedvelő magyar zenésztársaság külföldi körútján bizonyára fényesen bebizonyíthatná, hogy „Magyarországban a diletans végrehajtók [= előadók] is megmérkőznek a világ bármily városi Professionistáival”.

Különben pedig: talán nem is vagyunk annyira elhagyatva a nagyvilágon, mint sokáig képzeltük; elbizakodottság nélkül mondhatjuk, hogy a környező nemzeteknek mind erősebben foglalkozniok kell velünk. Közülök „Németország volna, mint szomszéd, hivatva a magyar zeneköltészetnek az európai körben kijelölni polcát”.1S nem ezt igazolják-e máris Liszt, Reményi európai sikerei? Nem figyelmeztető jel-e számunkra a magyar rapszódiák és magyaros szalondarabok, a cigányzene, a puszta, a csárdás és a tokaji bor, Petőfi, Kossuth, Liszt világdivatja? Úgy látszik, megindultunk egy hatalmas, történelmi úton, melyen nincs többé megállás, nics visszatérés: „…a Gondviselés mintegy ujjal mutat reá, hogy a magyar zenének művészi értelemben vett kifejlesztése által (a német, olasz s francia zeneirály s iskola mellett) alapítsuk meg a 4-ik világhírű zeneirmodort is: a magyart”.

A magyar zene e korban „magasabb világművészeti ággá akar kifejlődni”, a magyar zeneköltészet pegazusa immár „merészen száguldó szárnyas mén, melynek pályatere az eather világa, végcélja pedig maga a fényesen ragyogó nap”; s egyre bizonyossabbá válik, hogy „az európai zeneirodalomnak úgyis fogyatékán levő gondolat tárházát… ős-eredeti zenénk gazdag terméseivel fogjuk elláthatni!” És épp mert „a magyar zenészet… a benne rejlő gazdag elemeknél fogva világbefolyásra van hivatva” egyetlen célunknak kell lennie „a magyar zenében rejlő életszikrákat világot meghódító, s átmelegítő, magasan fellobogó művészi lánggá fejleszteni”.

Ahogyan e szédület magaslatra emelkedtünk, egy pillanat alatt megváltozik körülöttünk a világ képe: Európa új zenéje, most, hogy melléje nőttünk, nem ellenséges, vetélytárs, hanem mindenképp csak szövetségesünk lehet, hiszen a maga világában ugyanazt akarja, mint mi a mieinkben; e nagy pillanatban felismerjük a fagyos és ellenséges Európában a testvért, barátot, a mestert. Az új magyar zenész-nemzedéknek a nyugati újromantikusok művészetét, a „jövő-zenéjé”-t kell tanulmányoznia; mert amint annak mesterei saját nemzetünk zenéjét akarják a korcs és idegen elemektől megtisztítani, „a magyar zenészeknek is ez a feladatuk…” A nyugati zene égboltjának tisztító viharait e korban Berlioznak, Wagnernek, Lisztnek hívják; az ő nagy zivatarukból íme most magyar földre érkezik egy eltévedt szélroham. „A magyar nemzeti zene fejlesztésében a Wagner-irányt tűztük ki vezéroszlopul”, mert a mi zenénk anyaga „csak ama magas mintha után tökélyesíthető, mit zenészeti elveiben Wagner Richard állított föl”. Tisztán kell látnunk: „mi nem a Wagner német zenéjét akarjuk összekötni magyar nemzeti zenénkkel; hanem ama elveket, melyeket a korszellem Wagnerben hangoztat, s melyek Wagnernek komponálás közben szemei előtt lebegtek…”Tehát egyenrangúvá lenni a modern Európával, belekapcsolódni a nyugat egyetemes munkájába s nem egy téren mintát adni annak: íme a legutolsó, a legmerészebb célkitűzés, a romantikus álmok netovábbja.

A magyar zene „világjelentőségét nem lehet többé leszorítani a zeneművészet mezejéről!” Ez az a gondolat, mely Liszt Ferenc idevágó munkásságának kétségkívül egyik legfőbb rugója – Lisztének, aki világműveltséget követelt a magyar művésztől s lehetőleg európai hatáskört a számára, – jórészt ez hajtja külföldre Bertha Sándort; ezért oly lényeges, ha Reményi Ede világszerte sikeretet arat, ha Ábrányi Kornél német és francia kiadót talál műveinek, ha Havi Mihály, Dobozy Károly, Böhm Gusztáv társulatai osztrák, német, olasz, francia városokban propagálják a magyar zenét, ha a Kálozdi- és Patikárus-bandák Londonban, Párizsban, Velencében, Bunkóék Berlinben és Boroszlóban, Farkas Miskáék Oroszországban és Amerikába muzsikálnak, ha az itt járt külföldi művészek, Berlioztól és Brahmstól Vieuxtemps-ig, Jaëllig és Willmersig, Strausstól Massenet-ig és Sarasate-ig tanúságát adják, hogy a magyar zene érdekli és inspirálta őket; ezért czikkezik Szénfy Gusztáv az Euterpe-ben, Czeke Sándor a Westermanns Deutsche Monatshefte-ben és Bertha egy sor francia folyóiratban; ezért oly végtelenül fontos, mikor megjönnek az első elismerő szavak, mikor kiderül, hogy Wagner nagy jövőt jósol a magyar zenének,mikor a lipcsei Allgemeine Musik-Zeitung (1865) a kialakuló magyar zeneirodalomban az európai zene egy merőben új ágának megszületését ünnepli. Az erőfeszítés, az elragadtatás, a láz e perceiben igazi tetőpontjára érkezett; mindez lényegében egyetlen nagyszerű mámor, mely felcsigázza az érzékeket s meghatványozza, túlfeszíti a képességeket…

*

ÉS MINDEZ JÓRÉSZT ILLUZIÓ, mely a valóság első érintésére szertefoszlik. Itt „délibábok kergették egymást valóságok helyett”.

A verbunkos, mint újabb magyar tánczenestílus, a XVIII. század második felében alakult ki, bécsi, olasz, szláv, balkáni elemek jelentékeny közreműködésével; igaz, hogy nimbuszához, elterjedéséhez erősen hozzájárult a „régi magyar nemesi muzsiká”-nak szinte kezdettől fogva köréje tapadt fikciója, de ez nem változtathat azon a tényen, hogy a verbunkosnak – s amit vele 1800 táján azonosítottak: a toborzónak, palotás-zenének – az ősi magyarsághoz nem volt s nem is lehetett köze. Az 1715-ben felállított állandó osztrák hadsereg hamarosan megkezdte a toborzást, verbuválást, katonafogdosást Magyarországon is s úgy látszik, a század közepe táján szokásba jött a legények zeneszóval, cigányzenével való csalogatása, csákóval és felpénzzel való „beiratása” (lásd Donizetti „Szerelmi bájital”-ának híres idevágó jelenetét a következő század operairodalmából); de a zene mely ilyen alkalmakkor megszólalt, nem volt szükségképpen régi és hagyományos.

Nem áll az sem, hogy „a nép zenéje”; a XVIII. században táplálta ugyan egy népi jellegű zenei hagyomány, mely a régebbi magyar tánc-zenével, az „újstílusú” népdallal, sőt, mint említettük, balkáni és közelkeleti (iszlamita) zenékkel kötötte össze, s még Bihari idejében is felvett egy sor népi dal- és tánczenei elemet, – de alapjában nem népi hagyományt képvisel s egyetemesen nemzeti csak addig és annyiban tudott lenni, ameddig és amennyiben a reformkor nemesi-polgári műveltsége egyértelmű volt a nemzeti műveltséggel. A kortársak jórésze ezt még pontosan tudta s ezért nem csoda, ha Mátraytól,Fáy István grófon, Liszt Ferencen és Mosonyi Mihályon át, Bartalus Istvánig, élesen különválasztják a népdalt, általában a népzenét a „palotás” tánczenétől. Nem a mult, nem is az élet mélységeiből fakadt ez a zene, hogyan volna tehát lehetséges, hogy a nemzet minden nagy kérdését összefoglalja és megoldja, hogy győzelmével meghozza a magyarság szellemi egységét? hogy mindenkié legyen itt közöttünk s valamennyiünk lelkét megmutassa Európának? Nem, az ellentmondások túlnagyok; s ezért szinte természetes, hogy a XIX. század magyar romantikus zenéjét a mámor hangja mellett kezdettől végig kísérte a kiábrándulásnak mindegyre erősbödő hangja.

Kölcsey, aki rosszaló kritikával kíséri Biharit, vagy Szalay László, akinek szemében a huszas évek hazafias dalolása már gyermekes, sívár hűhó, csak annyiban távolodtak el a közvélemény általános irányától, hogy kezdetlegesnek, félszegül fejletlennek, parlaginak érezték azt a zenei szellemet, mely környezetüket még egekig lelkesítette. De Széchenyi már a nemzeti önteltség és kisnemesi elbizakodottság szimbolumát gúnyolja az új tánczenében, mikor egyik szenvedélyes érvelésében kipellengérezi: „Hortobágynak… hőse… ne hirdesse mindazokat… vénasszonyoknak… sőt hazaárulónak, kik éppen annyi zajjal s pompával, mint ő, nem járják el a friss magyart s Rákóczyt, vagy mint Pest körül mondják, a „reszelőt”.”Ez a zaj és pompa, a külsőséges, meddő hűhó és alaptalan nagyzolás egyik legnagyobb bűne a „friss magyar s Rákóczy” nemzedékének, a férfikorába ért, szigorú reform-generáció szemében.

Volt-e szentebb, megrázóbb zenei élménye az öregebbeknek, mint a Rákóczi-induló?

Titkos szálakból szövődött, Bihari húzta, Scholl hangszerelte, Decret kiadta, Erkel felfedezte, Liszt égig emelte, Berlioz világgá hordta… s mindenekfelett: az egész nemzet sírt és ujjongott rajta, a maga dicsőségét és álmait bálványozta „Rákóczynak búskomor indulójá”-ban, ahogyan Kossuth aposztrofálta a szabadságharc kezdetén. S most hallgassuk, milyen környezetbe, milyen célokra alázza le Eötvös József keserű szatírája: felvonul a fizetett, leitatott falusi kortesmenet otromba nótájával s e karénekhez „képzeljünk hozzá egy egész szekeret teli cigányokkal, kik a Rákóczyt húzzák, s a falu valamennyi kutyáinak vonítását, s oly hangászi élvezetünk lesz, melynél, hogy Shakespeare-rel szóljak, angyalok sírhatnának; vagy idézzük Arany Jánost, aki A nagyidai cigányok véresen torz hadrakelési jelenetében, Juhgége cigány vezetése alatt huszonnégy lopótök-trombitával fúvatja a Rákóczi-marsot. Ezek a jelenetek csak töredékes szimbólumai az újabb nemzedék maró keserűségének. De egyáltalán: milyen nemzet is vagyunk mi, milyen közösség, milyen kultúra az, mely zenéjével is csak politikai ambícióit szolgálta ki, hogy aztán ezt a zenét nyomban cserbenhagyja, mihelyt csak {163.} művészetrőlk, csak eszmékről van szó?

Lám, még olyan műveknél is, mint Erkel Bánk bánja, „a közönség óriási érdeklődésének a kulcsát jórészt az akkori politikai szituációkban kellett keresni”, mert ez az opera „hatalmasan pótolta az… elnémított politikai szónoklatokat”. Amellett épp Erkel, a nemzeti opera megteremtője az, akinek sírján „még kétszer sem zöldült ki a cyprus-lomb s máris úgyszólván el van feledve nemcsak az emléke, hanem még szellemének alkotásai is”.S mit szóljunk Liszt Ferencről, aki, míg élt, egyes pártok szemében „minden inkább volt, mint magyar” s akiről halála után két évtizeddel nem átallják leírni, hogy „ha rokon volt, mindig hűtlen és áruló” és hogy „történelmi alakjaink közt hitványabb és undorítóbb jellem egyetlen egy sincs,”– vagy Mosonyiról, akinek életében „a legléhább magyar zeneművek is több keletnek örvendtek, mint az ő legbecsesebb szerzeményei” s aki halála után tizenhat évvel már „elfeledt magyar zeneköltő”-nek számít? De hiába, nagy emberek sokat követelnek, sokra kötelezik nemzetüket, s aki tőlünk sokat remél, irtózatosan csalódik… Hiába, hálátlanságunk szervi hibákban gyökerezik: „nemzeti gyöngeségünk… a túlságos lelkesedés… mely ha látja, hogy törekvéseinek sikere közeledik, annyira átadja magát örömének, illusióinak, hogy tettereje elgyengül, s akkor esik vissza, mikor az előretörésnek legnagyobb szüksége volna” … Mikor üldöztek bennünket a nemzeti zenéért és viseletért, „akkor virágoztattuk őket… a várost keresztül éljeneztük egy magyar nótáért… És most, hogy a bécsi kormány nem törődik vele, akár magyar nótákra, akár Ländlerekre kurjongatunk… most elejtjük szép csendesen mindakettőt a nyilvános és a magán életben egyaránt!” „Mi csak akkor pártoljuk nemzeti sajátságainkat, ha azokat valaki meg akarja ölni; akkor vagyunk buzgó magyarok, ha nem akarják, hogy azok legyünk. Csak a demonstratióra van tűz bennünk, és csak a „csak azért is”-re van kitartásunk.”

Nem hiába nevezzük e kort a „kiegyezés korá”-nak: a magyar tömegek is kiegyeznek gyöngeségeikkel, a gyors ellanyhulással, kibékülnek a rosszal s még rosszabbal is, anélkül, hogy újabb erőfeszítés árán akárcsak tiltakoznának is ellene; mert épp a komoly erőfeszítés az, ami e fáradt és kényelmes korban gyűlöletessé válik. „Ez a korszak, melyet a kiegyezkedés, kibékülés korszakának neveznek, … nem kedvező a nagy eszméknek és érzelmeknek; nem kedvező a művészet egy ágára nézve sem, és legkevésbbé nemzeti zeneművészetre… Ez a korszak a fogalomzavar korszaka, melyben nem tudjuk többé: kinek van, kinek nincs igaza… Ez a korszak… nem olyan, mikép alkalmas volna arra, hogy eszméket, nagy embereket, hősöket, költőket, művészeket hozna létre…” Úgy látszik, „a kiegyezkedés politikájával eldobtunk magunktól mindent, ami külsőleg is fenntartója volt a magyar nemzetiségnek s az egész ország pártkülönbség nélkül rohant az általános műveltség kosmopolitikus irányzatának árjába”. S minthogy immár „tüntetésekre nincs szükségünk”,minthogy nemzeti külsőségeknek, szimbólumoknak és ereklyéknek, tárogató- és tilinkó-féle „antik és pásztori dolgoknak is lejárt már az idejök”(holott lelkes és izgalmas éveket töltöttünk csak magának a tárogatónak restaurálásával), – minthogy „a nemzet egészen kijózanodott; ízlése európai színvonalon áll”: úgy látszik, nincs többé szükségünk olyan délibábos, gyermeki fényűzésre sem, mint a nemzeti zenekultúra. A romantikus rögeszmékkel minél előbb le kell számolnunk. Az a kevésszámú képzelgő, ki megmaradt fiatalkora rajongó légkörében, majd rájön, majd egyre jobban érzi, hogy magára hagyták s az ország, a közvélemény, a nemzet nem áll többé mögötte.

S valóban, ők ott az elmerülő szigeten, egyre jobban érzik… Ők már a 60-as években ismerik „azt az édes magyarországi irodalom és művészetpártoló buzgóságot, melytől az ég minden népet óvjon meg; ők jól tudják, hogy „nem lehet nehezebb feladatot képzelni, mint… a közöny jegét felolvasztani hazánkban. A ki ilyenre vállalkozik szelíden szólva, megérdemli a szellemi martyrkoronát…”De hova is fordulhatnának? „Nálunk a zenevilág még csak két osztályból áll, ú. m. a zenét divat vagy úri passzióból űzők – s továbbá a zenével kalmárkodók osztályából.” „Az igazán művelt és finom műérzékkel bíró, gondolkodni és észlelni szerető zenekedvelők s művelők osztálya nálunk még csak a jámbor óhajtások távollevő országába tartozik.”

Kihez is fordulhatnánk olyan országban, ahol a közönség „nagy része még távolról sem ért meg odáig, hogy a zenét lelkéből átérezze. Legfeljebb csak a lábába megy…”; ahol komoly énekkultúránál „ló, kutya, kávéház előbbvaló, mert állítólag a nemes szórakozásra és egészségre jobb…” Csodálkozhatunk-e rajta, ha ilyen korban, melynek „ízlése nem kedvez a nemes magyarirányú törekvésnek”, „a zene nálunk vadon tenyészik”s jelenlegi állapotában „még sok természetes tehetség… még sok nemes tűz fog a keblekben elhamvadni a nélkül, hogy magasabb hivatásuknak még csak határait is megközelítették volna?” Gondoljuk meg: könnyű Simonffyt „magyar Schubert”-nek magasztalni vagy gúnyolni; de „ha az igazi Schubert véletlenül a Simonffy körülményei közt születik: talán ő is csak Simonffy maradt volna”. E lanyha korban a művésznek, a tudósnak, az úttörőnek végül nemcsak a nemzet részvételéből, de magából a nemzetből is ki kell ábrándulnia. Nem véletlen, hogy ilyen, nyugalmasságukban is fojtogató viszonyok között, mikor az író és komponista immár tisztában van vele, hogy „a rideg közönyt megtörni nagyon háládatlan munka,”mikor a zenei közélet csalódottjai meggyűlölik „az egész zenevilágot Liszttől kezdve Gollig”– hogy ekkor hangzanak el a legelkeseredettebb kifakadások, hogy ekkor veti papirra Erkel Ferenc, a nemzeti opera legnagyobb mestere egyik leghazafiasabb művéről ezt a kesernyés mondatot: „Heutzutage ist es schwer im anspruchslosen Conversationsstyl zu schreiben, – besonders, wenn man noch den nationalen rothen Faden durchgucken lassen muss,”– hogy ekkor tör ki Bartalus Istvánból a kétségbeesett harag: „Tessék zenét írni a vitéz Magyar Nemzetnek.”

Tessék zenét írni… de a borzasztó kiábrándulás e sötét órájában gondoljunk meg még egyet: hogyan is láthattuk valaha a magunk dicsőségét ebben a zenében?

Micsoda álomkép játszott velünk, milyen balga illuziók ejtettek foglyul itt is, ebben is? Mindenekelőtt: bolondultunk a cigányzenéért, helyesebben „a cigányok által játszani szokott magyar zenéért,” holott tudnunk kellett, hogy „a cigány cikornyája, vad rithmusa, recsegő trombitája, monoton cimbalmas s zeneellenes harmóniája,”általába „a cigány elem s kezelési mód, továbbá zenénknek a cigánybandák által napról napra való elsatnyítása, elnemzetlenítése: egyik gátköve a fejlődésnek;”tudnunk kellett, hogy ettől a zenétől, úri hejehuják és vidéki hazamuzsikálások édes-keserű mámorától –  melyet Vajda János is oly szenvedélyes haraggal pellengérez ki az álnevű Önbírálatban (1862) – lényegében semmit sem kaphatunk, hiszen „zenészeti logika nem létezik abban, a műforma tökéletesen hiányzik és az öntudatos alkotásnak legkisebb nyoma sincs”.Mi azonban, ahelyett hogy mindent elkövettünk volna a nemzet zenei nevelése érdekében, közömbösen néztük ezt a züllést, – mi, akiknek minden erejüket latba kellett volna vetnünk, „hogy szép nemzeti zenénket a sok… kontár és cigány vad virtuóz kezéből végre kiragadjuk s emeljük ki a százados bűzhödt posványból, melybe azok torzeljárása folytán süllyesztetett s egyre süllyesztetik:” mi inkább azokhoz szegődtünk, akik „a magyar zenében nem akarnak művészetet, csak cigányosdit”.Pedig mit is produkáltak számunkra ezek a cigányok? Igazi magyar zenét jóformán semmit, hiszen „maga a leghíresebb cigányzenész, Bihari, csak egy pár jó darabot szerzett”.De kényelmet jelentettek, lustaságot, mákonyt, magunk-elengedését és zenei szempontból még egyet kétségtelenül: a mai romlott keverékstílust; „az úgynevezett hallgató nóták, melyek leginkább megfelelnek a fantázia formájának, a magyar elemeknek cigányok általi feldolgozásából eredtek”.

Jó, tehát elérkeztünk volna a hallgató-nótákhoz, magához a verbunkos-zenéhez; lássuk valahára minden illuzió nélkül, honnan is eredt voltaképpen. És itt Szénfy Gusztávban, a dalköltőben és elméleti rendszerezőben támadnak az első mély, történeti és esztétikai kétségek. Az a hangszeres zene, melyet „hallgató nóták” irodalmának nevezhetnénk s melynek „most is számos tisztelői vannak még”, egyáltalán nem oly régi, mint képzelnők: az elmúlt (XVIII.) század végén kezdett kifejleni s Csermákban, Bihariban, Lavottában, „Ruzicská”-ban, Sárközyben, Rózsavölgyiben akadt legfőbb művelőire. Amellett ez az irodalom valódi „kinövése a magyar zenének”, hozzá hasonlóval „mind azon országokban találkozhatni, hol cigányok a zenével foglalkoznak” s esztétikai szempontból sem valami kiváló: „főjellege: czikornyásság a zöngelemben, zenemértéki motívumok hiánya, annyira, hogy mértékbe össze nem szedhetők a czikornyás zöngelem jelentős zöngéi [= főhangjai] úgy, mint azokat előadni szokás; – s végre a harmóniába néha épenséggel össze nem egyeztethető lépések: – általában pedig nagy következetlenségek az uralkodó zöngnemet illetőleg, és összezavarása a magyar nemzeti zenének más, vele idegenekkel. Jobbára csak egy-két zöngcsoport (Nottengruppe) szolgál alapul ezen zenei andalgásoknak, melyek semminemű korlátot vagy szabályt nem akarnak ösmerni.” De nemcsak a korcs alakítás, nemcsak a kiszámíthatatlan ingatagság, nemcsak a puha „ingerlő” és „érzelgő” karakter a főbűne ennek a verbunkos-zenének, hanem mindenekfelett zagyva kevertsége idegen elemekkel, „kozmopolitikus ingredienciák”-kal. Nem csoda, ha a verbunkos- és csárdás-irodalom leghívebb apostolai „a cigányok s oly városaink közönsége, melynek körében a babyloni nyelvzavar még fölsimerhető” s ha mindenekfelett azoknak tetszik, „kik a nyugot-európai zenékben kiképeztetvén, annak szellemétől áthatvák” s ezért a hallgató-nótákat „plane »klasszikus« magyar zenetermékeknek tartják”. Pedig „vegyék csak elő ezen úgynevezett »klasszikus« magyar zeneproduktumokból a legkiválóbb művet, s hasonlítsák azt össze egyszerű dalainkkal… s meg vagyunk győződve, miszerint az illetők kénytelenek lesznek bevallani azt, hogyha azon erők a valóságos s voltaképeni magyar zenefajhoz híven ragaszkodnak vala minden tekintetben, műveink már azon a stádiumban is halhatatlanokká válandottak volna”.