A JEL ez évi
januári számában
megjelent értékes,
gondolatébresztõ
tanulmány (Dúl Géza:
Evangelizáló Egyház -
cigányközösség) a
cigánypasztoráció
jelentõségének és
szükségességének
kifejtése kapcsán
rámutatott a cigány
kultúra, a hagyományos
cigányközösség
néhány jellemzõ
vonására. A mai helyzet
megértését talán
megkönnyíti és esetleg a
jelen problémák
megoldásában is hasznos
lehet a cigányság
távolabbi múltjának,
európai és
magyarországi
fogadtatásának rövid
áttekintése.
A cigányok
Indiából,
valószínûleg annak
nyugati
partvidékérõl
származnak.
Kr. u. 1000 körül
már Perzsia területén
éltek, itt két ágra szakadtak.
Egy részük Szírián át
Észak-Afrikába vándorolt,
másik részük pedig
Örményországon,
Kis-Ázsián és
Görögországon
keresztül jutott el
Európába.
A XIV. század
második felében
érték el Oláhországot, majd innen
– a törökök elõl
menekülve – 1415 táján
jöttek be Magyarországba,
és innen árasztották el
egész Európát.
A cigányok
Közép-Európában
való megjelenésükkor
egyiptomi
búcsújáróknak
mondták magukat, akiknek amiatt kell
hét évig zarándokolniuk
és a kereszténység
alamizsnáiból
élniük, mert nem fogadták be
maguk közé Jézust, amikor
õ szüleivel Heródes
üldözése elõl
Egyiptomba menekült.
Mások azt
mesélték, hogy hazájuk,
Kis-Egyiptom, terméketlen föld,
amelyet túlnépesedés,
drágaság és ínség
miatt kellett elhagyniuk.
(Kis-Egyiptomnak nevezték a
kis-ázsiai Nikomédia város
környékét.)
Ezeknek a
meséknek hitelt adva majdnem
mindenütt szívesen
fogadták és néha gazdagon
megajándékozták õket.
Némely tartományban a
szentszék (római katolikus
egyházi bíróság) egy
aranyforint bírságra
ítélte azt, aki egy cigányt
megütött. De e kegyes
elbánást sok országban
csakhamar ádáz
üldözések
váltották fel. Fõleg amikor
azzal kezdték gyanúsítani õket,
hogy a törökök kémei, majdnem
minden állam a legszigorúbb
üldözési rendeletet
bocsátotta ki ellenük.
Lengyelországban
1501-ben s a következõ években
adtak ki rendeleteket a
cigányok ellen. Késõbb
azonban, amikor a királyok jónak
látták, hogy egyes nemeseknek a
„cigány-király” címet
adományozzák, a
cigányokat is megtûrték. A
cigány-király mintegy
fõvajdája volt a lengyel
cigányoknak. Oroszországban
II. Katalin cárnõ
telepítette le a
cigányokat az állami
uradalmakon, s ott csakhamar
felhagytak kóbor életükkel.
Olaszországban
az egyházi és világi
hatóságok sokáig
üldözték a cigányokat;
Franciaországban pedig az
orléansi parlament 1565-ben
szigorúan
végrehajtatta a cigányok
kiirtását és csak egy kis
részük tudta magát
fenntartani 1802-ig a baszkok
között. Ebben az évben
december 6-án éjjel az ottani
cigányokat mind elfogták,
hajóra hurcolták, és
Észak-Afrikában
bocsátották szabadon
õket. Angliában VIII.
Henrik 1531-ben
szigorú rendeletet adott ki a
cigányok ellen, amelyet Mária és Erzsébet leányai
megerõsítettek. Ennek
ellenére a cigányok ott
annyira elszaporodtak, hogy a XVIII.
század végén már
100000-nél többen voltak.
Svédországból és
Dániából 1662-ben
halálbüntetés terhe alatt
utasították ki õket.
Németországban
szigorúan elõírták
a hatóságoknak a
cigányok
üldözését. 1711-ben, 1713-ban
és 1725-ben a Reuss hercegség
kormánytanácsa meghagyta a
hatóságoknak, hogy
lövessenek le minden cigányt a
hercegség területén. I.
Frigyes Vilmos elrendelte,
hogy az országában talált,
minden 18 éven felüli cigányt
felakasszanak. A cigányok
szerencséjére a
hatóságok nem valami
különös buzgalmat
fejtettek ki a kegyetlen, embertelen
rendeletek
végrehajtásában.
Hazánkban
ilyen üldözési
rendeletekkel nem igen zaklatták a
cigányokat, akik
zenéjükkel csakhamar
meghódították a nemzet
rokonszenvét, úgy hogy már a
Hatvani
országgyûlésen, 1525-ben,
cigány zenészeket fogadtak
fel hivatalosan.
Királyaink
és fejedelmeink külön
jogokat adtak a cigányoknak,
és számukra egyes nagyobb
kerületekben nemes
embereket fõ-vajdának
neveztek ki. A török világ
idejében senki sem
törõdött velük; mint
kémek nem egyszer nagy
szolgálatokat tettek az
országnak.
A törökök
kiûzése után az ország
lakossága ugyancsak
megfogyatkozott, ekkor a kormány a
vándorcigányok
letelepítésére is
gondolt.
Mária
Teréziának 1761.
november 13-án kibocsátott
rendelete értelmében a
cigányokat a
leghumánusabb módon
kezdték letelepíteni a
Bánságban. Ez az
intézkedés azonban nem volt
eredményes, és 1767. november
27-én Mária Terézia egy
újabb, szigorúbb rendeletben
elrendelte, hogy a cigányok
gyermekeit szülõiktõl
vegyék el, és más nemzetbeli
embereknek adják át õket
nevelésre fizetség
fejében, cigány férfinak
pedig ne legyen szabad cigány
nõvel házasságra
lépni.
De ez a rendelet
sem vezetett a kívánt célhoz.
A gyermekek csakhamar megszöktek
nevelõ szüleiktõl, a
cigányok pedig házasság
dolgában nem igen törõdtek a
rendelettel. József
császár 1783.
október 9-én kiadott
terjedelmes humánus
rendelete sem vezetett célhoz.
Néhány magánember is
megkíséerlette a
vándorcigányok
letelepítését, de
semmi sikerrel. Hám
János szatmári
püspök 1857-ben
cigányiskolát
alapított, mely azonban csakhamar
tanuló nélkül maradt
ugyanúgy, mint Farkas Ferdinánd
cigányiskolája
Érsekújvárott.
A legnagyobb
szabású és
legsikeresebb
kísérleteket a
cigánytelepítés
terén József nádor fia, József
fõherceg (1833–1905) tette, ki mind
tudományos
munkássága kapcsán, mind
pedig 40 évi gazdag személyes
tapasztalatból a
legalaposabban,
legbehatóbban ismerte a
cigány népet és nyelvet, és
nagylelkû, nemesszívû
pártfogója lett a
cigányoknak.
(Ilyen tárgyú
mûvei: Czigány
nyelvtan, 1888; A
czigányokról,
1894.) A fõherceg távoli
országok cigányai közt is
ismert volt, szinte misztikus alakká
vált, és személye körül
számos legenda alakult. Egész
vagyont költött a kisjenõi és
bánkúti, a hatvani és
göböljárási puszták
cigánytelepeire, és
ezeknek ügyeit személyesen,
buzgón, fáradhatatlan
kitartással intézte.
Fáradozása azonban
elszigetelt kísérlet
maradt. A fõherceg maga több
tanulmányban igen
tanulságosan és
érdekesen írja le az alcsúti
cigánytelep lakosain tett
észleleteit.
„A mi
nomádjaink” címû
értekezésében (1893)
írja:
„A
kóborló
sátoros-cigányok
állandó
letelepítése igen fontos
népmûvelõdési
kérdés hazánkban. A
csoportos telepítés
azonban, amelyre vállalkoztam,
több akadállyal járt.
Elõször is az az egy évi idõ,
amelyet erre a kísérletre
fordíthattam, igen rövid volt,
tekintve a cigány nép vad
erkölcseit és azt, hogy e nép a
mûvelõdés
legalacsonyabb fokán áll.
Másodszor a
közigazgatási
hatóságok nézete
szerint a közbiztonsági
felügyelet könnyebb, ha
cigányainkat
községenként helyezik el.
Tagadhatatlan, hogy a nép
ellenszenve a cigányok iránt
szintén nagyon nehezíti a
telepítést. Az ellenszenv
némileg jogosult is, mert bizony
rakoncátlanok India ezen
fekete fiai. S még
fokozódik az amúgy is
meglevõ idegenkedés, ha
tudomására jut a föld
népének, hogy a cigányság –
amint az eleinte szükségesnek
mutatkozott – bizonyos
kedvezményekben is
részesül, mint például
ruházat kiosztása, ingyen
élelmezés stb. Igen, de ily
kedvezmények nélkül
munkához szoktatni oly népet,
amely a munkától irtózik
és azt soha meg nem kísérlette,
merõ lehetetlenség. A
telepítendõket
lakóházakkal kell
ellátni, nekik munkát
teremteni és õket munkára
nevelni; de mindenekelõtt
szükséges a gyermekek
iskolázása, ez pedig nagyon
nehéz feladat, mert
tökéletes
tudatlanságuk mellett
lehetetlen õket
korkülönbség nélkül a
rendes elemi iskolába
ültetni.
Nekem Alcsúton
egy külön
cigányiskolám volt, amely
rövid idõ alatt elég jó
eredményeket hozott.
Abban 6–15
évesek tanultak együtt.
Fölfogásuk jó volt, s
apró kitüntetések és
kedvezmények némi
vetélkedést is
fejlesztettek ki köztük. Ily
eredményt aligha lehetne
elérni akkor, ha egy tizenöt
éves cigánygyermeket a
falusi elemi iskolában a
hatéves polgárfiú mellé
ültetnének; minden
mástól eltekintve, ez még
nagyobb kölcsönös
ellenszenvet idézne elõ, és
sértené a cigány
önérzetét, amely minden
vadság mellett is nagy
mértékben megvan benne. Ilyen
nevelés nélkül nem volna
elérve a fõcél: hogy az
országnak hasznos
polgárokat neveljünk
ebbõl a kóbor elembõl, amely ma
csaknem teljesen elvész a
hazára nézve, sõt
munkátlan életével és
régi vad erkölcseivel a
társadalom
biztonságát is, fõleg a
vidéken állandóan
fenyegeti.”
A fentiek
forrása A PALLAS NAGY LEXIKONA 1893-ban
kiadott IV. kötete (361–364. oldal), a Cigányok
szócikk tehát a XIX. század
végéig tárgyalja a
cigányok történetét,
problémáit. (A szócikket Wlislocki Henrik
írta.) Ezen a hét és fél
hasábos szócikken
kívül még a lexikonnak 48
oldalas külön melléklete
is foglalkozott a cigányokkal.
Ennek „A cigány nyelv
grammatikája” címû
tizenkettõ és fél oldalas
fejezetét és a több mint 1300
szót tartalmazó
magyar–cigány szógyûjteményt (hat
oldal) maga József
fõherceg írta.
Húsz oldal foglalkozik a
cigányok
életmódjával,
szokásaival,
hiedelmeivel. A cigányok
népköltészetének
és zenéjének
ismertetése – ezen belül
hét eredeti cigány dal cigány
és magyar nyelvû szöveggel
és kottával – hat oldalt tesz ki, a
cigányokkal foglalkozó
irodalom
ismertetésének
terjedelme három és fél
oldal.
Az
elmondottak jól
megvilágítják, hogy az
elmúlt évszázadokban
Magyarország sokkal
kíméletesebben,
humánusabban viselkedett a
cigányokkal szemben, mint a
„mûvelt Nyugat,” ahol kegyetlen,
embertelen
intézkedésekkel
próbálták megoldani a
cigánykérdést.
Európához „csatlakozva”
érdemes elgondolkodni azon, hogy
az Egyesült Európában
legfontosabbnak tartott anyagi
jóléten és technikai
fejlettségen kívül más
értékek is vannak, és ezen a
téren nem feltétlenül lehet
tanulnunk a Nyugattól. A
cigánykérdésben és sok
más, az emberi jogokkal,
vallásszabadsággal
kapcsolatos területen
Magyarország mutathat
példát a Nyugatnak.
K. D.
Néhány
érdekesség a
cigányokkal kapcsolatban a PALLAS
LEXIKON alapján.
A cigány szó
valószínûleg a
kis-ázsiai Athingan vagy Acingan névbõl
ered. (Vö. az athinganus eretnekekkel.) A
szó valamelyik balkáni
nyelvbõl vagy pedig a románból
került a magyar nyelvbe. Ez a név Kelet
Európában,
Olaszországban (zigano) és
Portugáliában (cigano)
terjedt el, Nyugaton és Északon
más nevet kaptak a cigányok.
Angliában Gipsy-nek (Egyptus-ból),
Franciaországban boheme-nek
(Csehországból kerültek
oda), Hollandiában,
Dániában és
Svédországban Tatern-nek vagy Tätern-nek
(tatárok) és Heidenen-nek
(pogányok), Finnországban
mustalainen-nek (fekete) nevezik õket.
Nálunk néha fáraó
népének, fáraó
fiainak szokták õket
nevezni, célzással
„egyiptomi” származásukra.
Mária Terézia 1761-ben
megtiltotta ezeknek a neveknek a
használatát, és
helyükbe az újlakosok, újmagyarok, újparasztok (németül Neubauer)
elnevezést rendelte el. A
magyarban ezenkívül még purde-nak
(meztelen), dádé-nak (atya), more-nak (mro = enyém) nevezik a
cigányokat, a románok csoré-nak
(szegény) csúfolják õket.
Kapcsolódó hírek:
Bemutatkozik: Rostás-Farkas György - mese- és történetíró, költő
Ökumenikus megemlékezés tartanak a cigány holokauszt évfordulóján
Göndör Aurél Cigány humoreszk
17-18. századi népköltészetben a cigányok tréfás, ravasz, szókimondó népség