Részlet Bardócz István Rézműves Melinda néprajzkutatóval készített interjújából

A cigányoknak meg kell élniük identitásukat, kultúrájukat, hogy teljes értékű tagjai lehessenek a magyar társadalomnak – mondja az első európai roma tájház tulajdonosa.

Van egy tájháza, amelyet saját erőből, saját pénzen és saját szerelemből működtet. Miről szól ez a történet?

Jó kifejezés, hogy saját szerelemből. 1995-ben végeztem az egyetemen, és úgy gondoltam, hogy szeretnék valami maradandót alkotni a cigány kultúra területén. A roma folklór már ismertebb volt, ezért a tárgyi néprajz területét választottam. 2001-ben megvásároltam saját pénzemből egy kis szoba-konyhás épületet Hodászon, a szülőfalumban.

Egy rossz állapotú, sárfalazatú házról van szó, a cigány telep közepén. Sikerült támogatást szereznem a felújítására, és a közösség idősebb tagjaival a telken építettünk még egy félig földbe ásott kunyhót, ami a II. világháború időszakának lakhatási körülményeit ábrázolja. A házat jelenleg is egyedül, önerőből működtetem. Ez az első roma tájház Magyarországon és Európában.

Azt tartom a legfontosabbnak, hogy a helyi közösség értékként tekint az épületre. Nem a szegénykultúra, hanem a roma kultúra részeként fogják fel, hogy a 60-as években ilyen, 1945-ben pedig olyan körülmények között éltek.

A legtöbb ott szervezett program családoknak szól. Nem tudok csak gyerekprogramot szervezni, mert jön az anyuka is, a testvér vagy a nagymama is. Olyan kézműves foglalkozásokat, vetélkedőket tartunk, amikre mindenki jönni akar; ilyenkor spontán mesél a nagyszülő az unokájának arról, hogy milyen volt ezen a spóron főzni, hogy hol aludtunk.

Történetek elevenednek fel a közeli és a távoli múltról. Gyakran tapasztalom, hogy amikor a régmúltról beszélünk egy gyereknek, akkor az olyan, mintha mesélnénk: nem kézzelfogható. De amikor látja, hogy mindaz hol történt, akkor elhiszi, megmarad benne és remélem, hogy tovább élteti.

Értéket teremtettünk a közösségen belül a roma kultúrának. Itt tartják például a népismereti órákat a helyi és a szomszédos településekről is.

A programokat ön szervezi Pestről?

Én és a baráti köröm. Részt vesznek bennük helybeli önkéntesek, és persze pályázunk is. Az az álmunk, hogy a telken épüljön egy újabb ház, amiben állandó kiállítást szervezhetünk, merthogy elkezdtem hangszereket gyűjteni és fotókat vásárolni.

Saját pénzből szintén?

Igen, és felajánlásokból. Van egy megállapodásunk a helyiekkel: ha én valamit elintézek nekik, elolvasok egy kérvényt, vagy segítek megírni egy hivatalos levelet, akkor adnak egy tárgyat, amiről úgy gondolják, hogy a háztartásban vagy a munkában feleslegessé vált.

Nagyon jó lenne mindegyik korosztálynak, ha épülhetne egy másik épület, ahol a kiállítások mellett volna egy közösségi tér. Amikor rajzfoglalkozás van, akkor a megnövekedett létszám miatt a szoba-konyhában leszűkülnek a terek. Szeretnénk szakkönyvtárat, kutatószobát és pajtaszínházat is, ahol néptánc táborokat csinálhatnánk. Ha ezt modell-értékűen tudnánk működtetni, azzal motiválnánk például egy baranyai település roma közösségét, hogy ott is létesítsenek falumúzeumot vagy tájházat.

A helyiek hogyan fogadták a kezdeményezéseit?

Jól. Aki a kultúrával foglalkozik egy kisebb településen, az biztos, hogy valamilyen szinten megszállott. Aki a saját pénzét öli ebbe, az lehet, hogy kicsit dilis is. Láttam a tekintetekben, hogy azt gondolják: jót akarok, de miért fontos ez nekem? Sokat beszélgettünk erről, majd segítettek a felújításban, nyaranta segítenek tapasztani az épületet. A félig földbe ásott kunyhót ők csinálták. Két-három éve már nagyon sűrűn ajánlják magukat gondnoknak. Nagyon megtisztelő, hogy gondnokok akartok lenni, csak nem tudok érte fizetni – mondom ilyenkor.

A ház egyébként akkor nyit ki, amikor bejelentkeznek a látogatók. Jártak már ott Budapestről, a Dunántúlról és külföldről is.

Amikor dolgozik, akkor is azok a motivációi, ami a tájházzal. Mik a legnagyobb eredményei a roma kultúra terjesztése és elfogadtatása terén?

Nagyon fontos volt, amikor a munkahelyemen, a Fővárosi Önkormányzat Cigány Házban néprajzi kutatótáborokat szerveztünk – hogy a kultúránál maradjunk. A táborokban 20-25 roma és nem roma fiatal vett részt, akikkel településről településre jártunk. Minden fiatal választott egy kutatási témát, például a mese, a ballada, a táplálkozási szokások, az élettörténetek és a népi mesterségek közül.

A résztvevők többsége városi fiatal volt, ők nagyon sokat tanultak. A helyi közösségnek is fontos volt, hogy hozzájuk mentünk, és őket kérdeztük a mindennapi életükről. Természetesen a problémáikat is elmesélték, a nehézségeiket, a gondjaikat, és egy idő után a kultúráról is megnyíltak. Megjelent egy kiadvány az első két táborról, és még mindig ott van 60-70 darab kazetta, amelyek anyagát fel kellene dolgozni. A táborokkal a helyi közösségnek azt közvetítettük, hogy fontos a kultúra, gyakoroljátok, merjétek megélni, nem jelent szegénységet, a diákok pedig szellemileg építkeztek.

Ugyanúgy fontos, amikor gyerektáborokat, folklórtáborokat, alkotótáborokat szervezünk. A gyerekek itt természetes módon megélhetik az identitásukat, és minden ismeretet megpróbálunk nekik megadni, amit az iskolában nem kapnak meg saját identitásukról, másságukról. Rádöbbenek, hogy ez nem hátrányt, hanem gazdagságot jelent.

A gyerekek, akikkel foglalkoznak, komplexusoktól terheltek? Nagyon sok negatív élményük van?

Igen, nagyon sokaknak.

Ezek a cigány-magyar együttélésből adódó frusztrációk?

Abszolút. Abból, amit az iskolában ők saját maguk élnek meg, és abból, ami a szüleikkel történik.

Például tavaly a roma irodalomról, képzőművészetről beszélgettünk velük. Nem tudtak felsorolni roma képzőművészeket, alig tudtak írókat, költőket megnevezni. Még a zenéhez szóltak hozzá leginkább, de a történelmünkről semmit sem tudtak. Ezután ismereteket szereztek, csoportokban maguk dolgozták fel a témákat, és az identitásuk sokkal gazdagabb, mélyebb lett. Utána azt mondhatták: van mihez kötődnünk, van mire büszkének lennünk. Éppen az ilyesfajta képzés hiányzik az iskolából, az oktatási rendszerből.

A mostani oktatási rendszer, a pedagógusképzés nincs felkészülve arra, hogy egy osztályközösségben különböző nemzetiségű gyerekek vannak, különböző kultúrával rendelkeznek, és ebből a pedagógus többletet, gazdagságot hozzon ki. Fontosnak tartom, hogy a gyereknek legyen lehetősége az iskolában főműsoridőben, 8 órától fél háromig a saját identitását megélnie, és azt, hogy a kulturális és nyelvi mássága gazdagságot és nem hátrányt jelent.

Ez azért nagyon fontos, hogy a felnövekvő nemzedék itthon érezze magát. A 15-16 évesekben mostanában felerősödik az idegenérzet. Azt mondják, felnőttként elmennek innen. Mit mondhatnék erre? Azt, hogy próbálják meg máshol, ahol természetes, hogy színesek az emberek, viseletben járnak. Nézzük meg Párizst, nézzük meg Londont. Itthon merne valaki színes lenni!

Elég nagy rálátása van a cigány-magyar együttélésre és az indulatokra. Mi változott az elmúlt 20 évben?

Amikor egy roma gyerek intézménybe kerül, mindenképp érezni fogja, hogy ő más, ha hamarabb nem éreztették vele. Van egy kultú ra, amiben nevelkedünk, az intézményekben pedig megtanulunk egy másik kultúrát: csakúgy mint a mindennapi életben, lépésről lépésre.

Én a magyar kultúrát, úgy gondolom, ismerem, és a roma kultúrát is ismerem, és pontosan tudom, hogy hol a helyem. De nagyon sok esetben nem én jelölöm ki a helyem, hanem kijelölik számomra. Amikor ez nincs egyensúlyban, akkor van probléma.

A szüleim idejében volt munkájuk az embereknek. Igaz, hogy ingáztak az építőiparban, az én édesapám is kéthetente járt haza Budapestről, ilyenkor szombat délutántól vasárnap délutánig volt otthon, de akkor legalább volt kiszámítható fizetésük az embereknek. Most a legtöbb településen nincsen kiszámítható, biztos jövedelem, ami kiszolgáltatottá tesz. Ezt felnőtt emberek - különösen a férfiak - nagyon nehezen viselik.

Amikor egy család nem tudja, hogy egy hónapban mennyi pénzt kell beosztani, akkor az nagyon nagy feszültségekkel jár a családon belül is és azon kívül is. Amikor egy közösségen belül vagy egy településen belül igazságtalan helyzeteket látnak az emberek, akkor még több feszültség keletkezik. Fontos az is, hogy egy közösség hogyan tudja helyben megoldani a problémáit.

Fontos az is, hogy egy közösség hogyan tudja helyben rendezni a problémáit. Vegyük a munkahelyteremtést. Ezt is meg kellene oldani, és hosszú távra kellene megoldani. Akkor, amikor bezárnak egy üzemet, át kell képezni az embereket.

Az a kérdés, hogy a magántőkétől ez elvárható-e. Vagy ez állami feladat kellene hogy legyen? Mert abban a liberális kapitalizmusban, amiben élünk, állam bácsi felteszi a kezét, és azt mondja, piacgazdaság van…

A médiában mindenki azt hallja, hogy 136 milliárd forintot költöttek roma programokra, majd kérdezik, mire ment a pénz, hol az eredmény. Legutóbb láthattunk egy riportot a tévében ezzel kapcsolatosan. A cigányoknak szánt programokon takarítónőket, seprűkötőket képeztek, és elmentek ezekre a tanfolyamokra az emberek, merthogy minimálbért kaptak a képzés alatt. Utána munkához ugyan nem jutottak, viszont indult még egy képzés, arra is jelentkeztek, mert szintén kaptak minimálbért a képzés ideje alatt. Tehát lehet, hogy van már három tanfolyamról is papírja egy embernek, bár a településük 50 kilométeres körzetében továbbra sem tudnak elhelyezkedni. Akkor ez miről is szól? A telepfelszámolás sem ment, annak sincs jellemzően látható eredménye. Az állam részéről a számonkérés minden esetben elmarad, következmény nélkül.

A szociális segélyért munkát típusú közelítéshez mit szól?

Hosszú távon, azt mondom, nem megoldás. Olyan munkahelyeket kell létrehozni, amelyek piacképesek...

Forrás: FN/2009.03.29, Fotó:Gáti