Képzeljünk el egy világot, ahol a cigányok a gazdagabbak, és ők foglalkoztatják a gádzsókat. Nem is kell elképzelni, létezik - Mezőtúr környékén. Ott lakott az a hét ember, aki egy hónapja az árvízi mentésből hazatérő rendőrbusszal ütközve halt meg.
Alább folytatódik a Heti Válasz cikke.

Nulla óra 50 perc. Ekkor szólalt meg az ébresztőóra Vékony Imre ágya mellett. A férfi házhoz ment kollégáiért, így azok kicsit tovább alhattak, mielőtt elindultak 130 kilométerre fekvő munkahelyükre. Marsi Melinda hajnali 1 óráig, de volt, aki negyed 2-ig is ágyban maradhatott. Értékelték Imre figyelmességét, mert háromnegyed 2-kor, az induláskor elég volt kiszaladniuk a kisbuszhoz, nem kellett kiállniuk az út mellé. Tisztes családanyáktól hogyan is venné az ki magát?

A fehér mikrobuszok városa

Igaz, a városban megszokott, hogy már jóval pirkadat előtt kis csoportok gyülekeznek az utcán és várják a "tranzitot". Azért nevezik így a munkásjáratokat, mert többnyire 9 vagy 12 személyes, viseltes Ford Transitokat használnak. Lévai Sándor, Mezőtúr alpolgármestere azt mondja, csak ő vagy kétszáz olyan embert ismer a városból, aki a fővárosba, Debrecenbe, Kecskemétre, Szolnokra jár építkezésekre, vágóhídi munkára vagy összeszerelő üzembe. A térségben átlag feletti a munkanélküliség.
Vékony Imréék Szeged-Szentmihályra tartottak, jó két órát utaztak a munkahelyükig, egy baromfivágóhídig. Hajnali negyed ötig kellett megérkezniük a Szentmihályi Új Élet Kft. telepére. A HACCP-nek, az uniós élelmiszer-biztonsági előírásoknak megfelelő, hipertiszta baromfivágóhídon aztán hófehér csizmába, fehér nadrágba, köpenybe és fehér hajvédő sapkába öltöztek, senki meg nem mondta volna róluk, hogy feketemunkások.

Pedig azok voltak egytől egyig. A mindig vidám, 57 esztendős Vékony Imre, aki egyben a sofőrjük is volt; a 29 éves Marsi Melinda, a "főnökasszony", aki korábban egy élelmiszerboltot vezetett, és most az ő feladata volt a jelenléti ív vezetése; Sipos Mihályné (53), akit ismerői harcos típusként jellemeznek. A 49 éves Balogh Lajos Lázárné Gonda Katalin, aki az összeszokott csapat legfrissebb tagjaként élvezte, hogy dolgos, jó emberek közé került. Tiger Istvánné, akivel leginkább a főzőcskéről lehetett beszélgetni. Az életet szerető nagycsaládos, 46 esztendős Csikós Lajos és Mloch Ferencné Erzsike, akit még a szomszéd város patikájában, élelmiszerboltjában is ismerősként említenek, és akit 85 esztendős szomszédasszonya úgy sirat, mintha a saját lánya veszett volna oda a végzetes karambolban.

Még az Országos Munkavédelmi és Munkaügyi Felügyelőség sem jött rá, hogy az üzem feketemunkásokat alkalmaz. Többször is ellenőrizték, ám kisebb szabálytalanságokon kívül nem bukkantak másra. Pedig voltak árulkodó jelek. A balesetben érintett nyolc ember közül hat regisztrált álláskereső volt, ketten az önkormányzattól, ketten az államtól kaptak segélyt. A vágóhídnak, ahol dolgoztak, alig volt saját dolgozója, a többit úgy kölcsönözték. Ez nem jogellenes, de Mezőtúr környékén mindenki tudja, mire kell gyanakodni, amikor egy cég pusztán kölcsönmunkásokra építi a termelését.

A munkaerő-kölcsönzést Nyugat-Európában akkor használják, ha például egy cég nagy megrendelést kap és átmenetileg így egészíti ki csapatát. Ám Magyarországon jó néhány munkáltatónak nincs is csapata. Legalábbis hivatalosan. A valóságban gyakori, hogy hosszabb ideig ugyanazzal a kollektívával dolgoznak - csak más vállalkozástól kölcsönzik őket. Így fordulhat elő, hogy egy minden európai uniós feltételnek megfelelő, vakítóan fehér üzemben fekete-afrikai módszerekkel kizsákmányolt emberek dolgoznak. És még hálásak is érte.

Ám ahhoz, hogy a munkahely a hatóságok szemében fehérnek látszódjon, szükség van még legalább két szereplőre. Az első a számlás ember, vagyis egy "nullás" vállalkozó, akinek nincs köztartozása, mert cégét frissen, adócsalás céljára alapította. A mi esetünkben Oláh Jánosnak hívják a számlás embert, aki tavaly júliusban hozott létre egy Omega-Túr nevű betéti társaságot. Ez a cég arra szerződött , hogy kölcsönadja az általa legálisan foglalkoztatottakat - csak éppen a dolgozói nem ilyenek voltak.

A számlás embert időnként le kell lecserélni, mert néhány hónapon belül elveszíti adóügyi "ártatlanságát". Oláh a tragédia után jogi mentességet kért a város polgármesterétől, mondván: neki csak az volt a dolga, hogy a munkahét végén aláírja a papírokat, felvegye az embereknek járó bért, és elvigye a "vállalkozónak". Így hívják az ügyletek másik szereplőjét, a nevét semmihez sem adó embert, aki a hálózatot működteti. Ő a bevételből általában tíz százalékot juttat vissza a számlás embereknek.

Esetünkben Rafael Attila volt a "vállalkozó". Rafaelt hiába keressük a szomszéd városban, Gyomaendrődön található házában, az nem tűnik lakottnak. Próbálkozunk a fivérénél is, hiába, mint mondta: elvesztette telefonját, nem lehet elérni.

Rafael a dolgozóknak 400 forintos órabért fizetett, kevesebbet a bruttó minimálbérnél. Hogy a vágóhíddal mennyiben állapodott meg, azt nem sikerült megtudnunk, az ügyvezető a telefonban azt mondta: hagyjuk nyugodni a holtakat. A csapatból egyedül Vékony Imre volt napszámban, ő havi 118 ezer forintot kapott zsebbe. A többiek a heti négy napon át tartó, 12-14 órai munkáért és a négy-öt órás utazásért százezer forintot vihettek haza.

Kommandós akció

A munkaerő-kölcsönzés fekete modelljében a bőrszínnek is meghatározó szerepe van. A kikölcsönzöttek (helyi szóval: a rabszolgák) és a számlás emberek többnyire nem cigányok, a "vállalkozó" viszont roma. E sajátos üzletág elterjedtségét jelzi a mezőtúri bebukott munkaerő-kölcsönző cégek magas száma. Ám helyben azt mondják, a mintát a szomszédos Túrkevén fejlesztették tökélyre.

A város azzal szerzett hírnevet, hogy ott a cigány emberek módosabbak a fehéreknél, és gyakran ők alkalmazzák a gádzsókat. Némi homok azért került a gépezetbe, mert négy hete kommandósok csaptak le Túrkeve néhány házára, hogy bizonyítékokat szerezzenek egy Jász-Nagykun-Szolnok megye több települését átszövő adócsaló-hálózat ellen.

Az eddig megszokottól eltérően nemcsak a számlás emberekig jutottak el, hanem a rendszert irányító, narancssárga vagy bordó, villaszerű házakban élő, példásan rendben tartott kertekből luxuskocsival induló, büntetett előéletű "vállalkozókig" is. A hatóságok szerint az egész megyére kiterjedő hálózatnak 1800 kölcsönmunkása volt, akik az óránkénti 600 forintos munkabérből mindössze 300-350 forintot kaptak kézhez.

Kétszer született

Marsi Anita életét a bürokrácia mentette meg. A tragikus napon férje egy ingatlanügyet intézett, ezért nem tartott aznap a csapattal. Ezt leszámítva úgy történt minden, ahogy szokott. A kisbusz háromnegyed 2-kor hagyta el Mezőtúrt, negyed 5-re ért a Szeged és Röszke közé eső majorhoz. Az utasok gyorsan átöltöztek, hogy mire az "élő"-szalag - így nevezik a csirkebontást - indul, mindenki a helyén legyen.

A lábuknál fogva kampókra felaggatott csirkéket vízbe vezetett árammal elkábították, majd egy másik brigádhoz tartozó férfi elvágta a torkukat. Imre, a sofőr feladata volt, hogy egy mozdulattal letépje a csirkék fejét, egy másikkal pedig megfordítsa a kampón az addigra már gépi úton megkopasztott állatokat. Mlochné és Tigerné volt a "szíves-májas", Anita húga, Melinda és Síposné a "zúzás", a harmadik asszonynak a csirkék kloákáját kellett eltávolítania. Fél háromkor ért véget a csirkebontás, ezután tálcába rendezték a combokat, kifilézték a mellehúsát. Ebben a már 13 órát ledolgozó Imre nem vett részt, két hete a sofőrök kiharcolták, hogy kicsit pihenhessenek, mielőtt újra a volán mögé ülnek.

- Soha nem fogott ki rajta feladat, nem aludt el vezetés közben - Vékony Imre fekete ruhába öltözött özvegye és lánya szinte szuggerálja, hogy a férfi nem okozhatta a tragédiát. A rendőrségi iratok szerint a 45. számú főúton Szentes felől Kunszentmárton irányába közlekedve a sofőr átsodródott a bal oldali sávba, és összeütközött a szemben haladó rendőrbusszal. A család szerint a boncolási jegyzőkönyv nem utal rosszullétre, a kisbusz megfelelő műszaki állapotban volt.

A Ford Transit nyolc utasából hat azonnal, egy a kórházba szállítás közben halt meg. Vékony Imre búcsúztatásán a temetőt elborították a koszorúk, az áldozatok hozzátartozói is megsiratták, nem hibáztatják a tragédiáért. Egyetlen utas, Pénzes Éva élte túl az ütközést, mára túl van az életveszélyen, 90 százalékos táppénz illetné meg, de feketén foglalkoztatták, így nem jár neki semmi. A vágóhíd egymillió forinttal segítette az érintett családokat, az önkormányzat 50-75 ezer forinttal járult hozzá a költségeikhez.

- Tudtuk, persze hogy tudtuk, hogy feketemunkások vagyunk. De nem bántam, mert így legalább volt munkám - mondja Marsi Anita. A város munkaügyi központjában idén januárban 2700 álláskeresőnek 90 betöltetlen állást kínáltak. A válság ellenére a "vállalkozók" mégis találnak munkát; csak a szegedi baromfifeldolgozóba két mikrobusz szállította naponta a mezőtúriakat.

A város megrettent a tragédiától, mert nincs olyan utca, ahonnan hajnalonként ne fordulna ki egy-egy Ford Transit.