Edelényi tüntetés Molnár Oszkár ellen © MTI - Vajda János

A szegregáció egy másik módjáról is említést kell tenni. Ez pedig a cigány-nemcigány lakosság arányának felborulása. A miskolci rendőrkapitány év elején azt a kijelentést tette, hogy „cigány honfitársainknak nem megy az együttélés”, amit nagy (mű)felháborodás követett. Amiről konkrétan szó volt, de amiről a rózsadombiak nem beszélnek: ha a cigány lakosság aránya a beköltözések miatt elér egy szintet, a környék élhetetlenné válik, a nyugalom oda, félelem és reszketés lesz a mindennapok osztályrésze, ami miatt megkezdődik a nemcigányok menekülése, sőt az integrált cigányoké is, akikkel a helybeliek viszonya évtized óta jónak volt mondható. Mert szinte minden településen különbség van a többszáz éve itt élő cigányaink és a „gyüttmentek” között.

(Mielőtt valaki rasszizmust kiállt, tudnia kell, hogy a falu paraszti világában két generáció is kellett, hogy egy beköltöző család utóbbi kategóriából átkerüljön az előbbibe.) Az együttélés az előbbivel majdnem vagy teljesen problémátlan.

A miskolci Avas lakótelep cigány maffia által szervezett – egy jó szándékú, de gyanúsan rosszul konstruált állami támogatás lenyúlását célzó – beköltöztetési akciója szinte laboratóriumi körülmények között mutatta meg az (ön)szegregálódás mechanizmusát. A beköltözöttek egyre nagyobb száma egyre elviselhetetlenebbé tette a bentlakók életét, akik egyre olcsóbban szabadultak volna meg lakásuktól. De ki vesz itt lakást? Hát a maffia új beköltözőknek. Az új beköltözők még elviselhetetlenebbé tették a bentlakók életét, az árak tovább estek stb. (A mechanizmus a Népszabadság Avas lakótelep ügyeivel foglalkozó riportok alapján rekonstruálható.)

Végül szegregációként szokás megemlékezni a nemcigány és cigány gyermekek iskolai elkülönítéséről.

Az Európai Uniós fogalmalk szerint:

A társadalmi kirekesztés/kirekesztődés (social inclusion) jelensége nem
egy egydimenziós, a társadalmakat kettévágó és egyértelmően meghatározott csoportokra bontó jelenség. Annak fényében, hogy milyen dimenzió mentén vizsgáljuk a társadalmakat, egyes csoportok bizonyos szempontok szerint kedvezıbb, mások kiszorult helyzetőnek lesznek
tekinthetőek.

Vegyük például a kisgyermeket nevelő fiatal szülık helyzetét. A munkaerı-piaci részvétel szempontjából egyértelmően sérülékeny csoportról van szó, akik ebben a dimenzióban kirekesztettnek tekinthetőek. Ám ha például azt vizsgáljuk, milyen a közszolgáltatásokhoz való hozzáférés esélye, például a gyermekorvosi ellátáshoz, akkor egy fıvárosi (akár kis csecsemőt nevelő) családdal szemben is lényegesen rosszabb helyzetőnek, és egyértelmően kirekesztettnek számít egy apró zsákfaluban kamaszokat nevelő család.

A kirekesztődés komplex jelenségének felismerése hozzásegít ahhoz, hogy a szegénység és a társadalmi-gazdasági folyamatok és élethelyzetek sokszínősége kapcsán a problémákat jobban megértsük és adekvátabb válaszokat találjunk.

A társadalmi kirekesztésként emlegetett jelenség valójában kirekesztődés, a kirekesztetteket nem kirekesztik, hanem kirekesztődnek. Ha elfogadjuk Romano Rácz Sándor meghatározását, miszerint a cigányság kultúrája a kívülállás kultúrája, akkor a cigányok tudatosan választják a többségi társadalmon kívül állást, vagyis a kirekesztettséget. A Ladányi János-Szelényi Iván szerzőpáros is szkeptikus: szerintük a kirekesztés fogalma „alkalmatlan annak az új problémának a leírására, amivel a posztkommunista társadalmakban a roma és nem roma munkanélküliek és szegények tekintélyes része szembesül”, helyette az „underclass” fogalmát ajánlják, mely „társadalmi osztályok alatti osztály”-t jelent, de talán a „társadalom alatti társadalom” (undersociety) pontosabb volna. Aki a társadalmon belül él, tartozzon bármely rétegbe vagy osztályba, hozhat olyan döntéseket, mely befolyásolja társadalmi helyzetét. A „társadalom alatti társadalom” tagja viszont nem tudnak olyan döntést hozni, hogy átkerüljenek „a” társadalomba. Ahhoz segítségre, támogatásra van szükségük.

Gondoljunk csak bele, nincs sok értelme az olyan mondatoknak, hogy „kirekesztik a cigányokat”. Aki mondja, arról tűnhet úgy, hogy jártas a szociológiában és szívén viseli a cigányok társadalmi felemelkedésének ügyét, valójában azonban csak egy divatos szlogent ismétel el.

A diszkrimináció hátrányos megkülönböztetés, mely a cigányságot elsősorban a munkahelyi felvétel kapcsán érinti, amikor levélben, e-mailben vagy telefonon történő érdeklődésre még azt a választ kapja, van felvétel, lehet esélye, amikor viszont személyesen jelenik meg, gyanús gyorsasággal közlik vele, hogy az állást már betöltötték. (Magam is tudomással bírok olyan, a kevesek egyikeként Kelet-Magyarországon működő multiról, melynek humánpolitikai osztálya utasításba kapta, hogy cigányt nem vehetnek fel.) A diszkriminatív munkaadói viselkedésben valószínűleg az a múltbeli tapasztalat lehet a döntő, miszerint a cigány munkavállalók körül általában több probléma, több konfliktus jelentkezett, amit a munkaadó – a maga szempontjából érthetően – igyekszik elkerülni, és ezt annál is inkább teheti, mert bő lehetősége van jelentkezők közül válogatni. Mivel e jelenség ellen hatósági eszközökkel fellépni nagyon nehéz, megoldás a munkaadók önkéntesen vállalt kvótája lehet a vállalati társadalmi felelősségvállalás ( Corporate Social Responsibility, rövidítve CSR ) jegyében. Egy próbálkozást feltétlenül megérne a nagyvállalatokat a nyilvános előtt e kérdésben kötelezettségvállalásra felkérni.

Hogy miért tartottam fontosnak, hogy a fentiekről hosszan írjak? Ezért, mert úgy tapasztalatom, hogy – főszabályként – zsonglőrködés folyik a fogalmakkal. Dobálózás. Kábítás. Elvarázslás. Nyűgözés. Engedtessék meg javasolnom az ezzel való szakítást. Így esélyt kap a diskurzus, hogy racionálisabbá váljon.