Oláh Kálmán elsősorban mainstream jazz-zongoristaként vált ismertté Magyarországon és Európában.

2006-ban a legrangosabb amerikai jazz-zeneszerzőverseny, a Thelonius Monk Jazz Composer's Competition fődíját vehette át a washingtoni a Kennedy Centerben.

"Ha ki akarok kapcsolódni, és tényleg azt a zenét akarom berakni, amit nagyon élvezek, akkor az Bach és Bartók"

1990-ben végzett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola Jazz Tanszakán, 2000-től a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanít. Szólistaként és saját triójával, a Trio Midnight nevű, 1990-ben alakult formációval jelentős sikereket aratott itthon és külföldön egyaránt. Első egész estés művét, a Concerto for Jazz Orchestra címűt 2001 februárjában mutatta be a Magyar Rádió a Budapest Jazz Orchestra közreműködésével. A Concerto for Symphony Orchestra and Jazz Band című darabját az Oláh Kálmán Quintet és a Miskolci Szimfonikus Zenekar adta elő első ízben 2004-ben, nagy sikerrel.

A 2006-ban Liszt-díjjal elismert Oláh Kálmán ugyanabban az évben megnyerte a legrangosabb amerikai dzsesszzeneszerzői verseny, a Thelonius Monk Jazz Composers Competition fődíjat, amelyet 2006 szeptemberében vett át a washingtoni Kennedy Centerben rendezett gálán. A zsűri a több száz mű közül Oláh Kálmán Always című kompozícióját találta a legjobbnak. 2007-ben megjelent az első saját CD-je is a tengerentúlon, az Always című lemezen két világhírű zenésszel hallható: Jack DeJohnette dobol, Ron McClure bőgőzik.

Aktív koncertező életmódja mellett folyamatosan keresi annak lehetőségeit, hogyan lehetne - a számára három legfontosabb zenei világot - a klasszikus zenét, a jazzt és a magyar folkórt adekvát zenei formában összekötni.

Ennek jegyében újrahangszerelte Bach, Bartók és Debussy műveit.

Egy újrahangszerelt Bartók variáció

Bartók azt mondta, hogy a cigányzene analógiája a jazznek

A művész sokoldalúságát mutatja, hogy a Stuttgart Chamber Orchestrával közösen készített dupla albumán viszont Bach Goldberg-variációk és az e műre írott Oláh Kálmán variációk hallhatók.

Maloschik Róbert 2002-ben készült interjúja Oláh Kálmán 32. születésnapja alkalmából, miután a Gramofon 2001-ben az év jazzmuzsikusának választotta.

Igen, a Magyar Jazz Díj.

Aztán az idén is történtek különbözô dolgok. Felvetted a következô Trio Midnight lemezt, megjelent a második dél-koreai lemezed, és most volt a szerzôi ested a Stefánia palotában. Töményen jön a népszerûség, hogy bírod ezt magadban feldolgozni?

Hát…

Persze jó a népszerûség, csak amikor már tényleg rázúdul az emberre, és a végén szinte semmi ideje nincs, mert egyik hakniról a másikra kell menni, egyik lemezfelvételrôl a másikra, és körbeutazni a világot…

Azért azt nem mondanám, hogy ez olyan nagyon nagy megterhelés, lehetne még több, már ami a koncerteket illeti. Lemezkészítésbôl biztosan elegendô annyi, amennyit mostanában csinálok. A komponálás, hangszerelés, ezek a dolgok terhelnek le igazán, de koncertezésbôl lehetne sokkal több. Fôleg itthon, Magyarországon. Mit mondjak még?

Várjál! Megmondom, hogy mit. A lényeg talán az, hogy ennyiféle mûfajban nyújtasz kiemelkedô teljesítményt. Persze nálatok az egész család muzsikus, anyai és apai ágon. Sôt a feleséged meg a sógorod, Egri János is. Tehát te gyakorlatilag arra voltál predesztinálva kisgyerekkorod óta, hogy ezen a zenészi úton menjél végig. De hogyan indult ez az egész? Ötéves korodban kitaláltad, hogy te zongorista leszel, pláne hogy jazz-zongorista?

A zene, az nem volt kérdés, és a zongora sem volt kérdés. Kiderült, hogy ahhoz van tehetségem, van manuális készségem. A jazz meg nyilván a Mátyás téren jött, futballozás közben. Sok jazzt volt alkalmam hallani, sok jazz-zenésszel találkozni. Persze a Szakcsinak nagy hatása volt abban, hogy végül is zongorista lettem, ezt nem tagadom, a mai napig hatással van rám, ahogy játszik.

Várjál! Lehet, mi ketten tudjuk, hogy milyen rokoni szálak fûznek Szakcsi Lakatos Bélához, de azért vezessük le. Tehát apukád az…

Édesapám népzenész.

Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy étteremben prímás?

Igen, cigányprímás. De a testvérem is cigányprímás, a Vili öcsém.

De ô már ennél továbbment, vagy neki ugyanaz a fajta cigányzenekara van, amelyik étteremben játszik? Vagy pedig ez már egy úgynevezett szalonzenekar?

A cigányprímások meg a cigányzenészek a magyar cigányzenét játszó cigány zenészek, ami nem ugyanaz, mint az autentikus cigány zene. Ôk mindent játszanak, csak sajátos stílusban adják elô. Szóval ez majdnem ugyanaz, mint a jazz. Egyébként Bartók is azt mondta, hogy a cigányzene – ugye ezt a cigányzenét volt alkalma ismerni – analógiája a jazznek. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy tulajdonképpen ugyanaz a dolog történt Amerikában is, hogy a négerek játsszák a saját zenéjüket, iamit Afrikából hozták magukkal, de bármi más stílust is beleintegrálnak a játékukba, végül is nem csak a saját zenéjüket játsszák.

Igen, de amiket játszanak, olyan standardeket, melyeket pl. Gershwin vagy Porter komponált, azt a saját nyelvezetükkel játsszák, és attól jazz. Szóval nem attól jazz, amit játszanak, hanem attól, ahogyan játsszák. És ugyanígy van a cigányzenével is, tehát mindegy, hogy mit játszanak, játszhatnak operettet, bármit, de azt cigányosan játszszák, és ez attól cigányzene.

Elkezdtük a családfádat bogozgatni, tehát apukád hagyományát tulajdonképpen az öcséd vitte tovább. Viszont azt is el kellene mondani, hogy az apukád kinek a testvére?

Nem, az apukámnak a sógora a Szakcsi, tehát nem vér szerinti rokon.

Az apukád testvére a Kati, és neki a férje a Szakcsi.

Vér szerint Szakcsival nem vagyunk rokonok, tehát a Szakcsi-generáció nem egészen igaz, csak annyiban, hogy a családban rám ragadt a hatása.

És az apukád részérôl nem volt ellenállás, amikor már egyértelmûen kiderült, hogy te nem az általa képviselt hagyományt fogod továbbvinni, hanem jazz-zenész lesz belôled?

Ez a mûfaj már akkoriban ismert volt a családunkban, így nem volt semmi baj belôle.

És a nôvéreddel mi a helyzet?

Móni klasszikus zenét tanult sokáig. Most nem játszik aktívan, mert ôt is, mint a feleségemet, a gyereknevelés köti le. De soha nem lehet tudni, mikor lesz annyi ideje, hogy újra kezdje.

És az véletlen, hogy ti már elôtte együtt játszottatok Egri Jancsival, még mielôtt Mónika hozzáment feleségül?

Már elôtte együtt játszottunk. A Jancsit ugyanúgy, mint az Elemért (Balázs) már korábban ismertem, baráti viszonyban voltunk. Igaz, hogy akkor még a Trio Midnight nem alakult meg, de játszottunk már egy párszor együtt.

Úgy emlékszem, mintha te meg az Elemér a NoSpában lettetek volna.

Igen, a NoSpában kezdtük, a Jancsi meg játszott összevissza mindenkivel. Aztán ahogy a NoSpa szétment, tulajdonképpen azt váltotta fel a Trio Midnight.

A feleségeddel mikor ismerkedtél meg? Amikor már teljesen benne voltál ebben a jazz-forgatagban?

Persze! 1994-ben házasodtunk, és olyan ’89 körül ismerkedtünk meg.

De volt valami köze a zenének ehhez is? Hiszen ô komolyzenei tanulmányokat folytatott. És azt hiszem, nyugodtan elmondhatjuk róla, hogy egészen kiemelkedô tehetség. Ausztriában szerzett diplomát.

Sajnos nem fejezte be, de ott tanult 3 évig. Még befejezheti, de egyelôre nem olyan a helyzet a gyerekek miatt.

De hogyan ismerkedtetek össze? Koncerten? Engem érdekel ez, és hátha az olvasókat is érdekli.

Hát ismertük egymást már azelôtt is, hogy kapcsolatba kerültünk volna egymással. Tudtunk egymásról, hiszen az apósom is jól ismert cigányprímás. Tudtam, hogy a lánya a Panci (Kovács Anna). Ô is ismerte a családomat, meg engem is. Akkor én már elég sokat játszottam. Pont akkor versenyeztem a legtöbbet. Abban az évben (1989) nyertem a leverkuseni versenyt a NoSpával. Akkor már aktívan játszottam, tehát ô úgy ismert engem. Valahogy összejöttünk, nem is tudom.

És véletlenül a testvére is jazz-vonalon indult.

Igen, a jazz-tanszakon együtt jártam a testvérével (Kovács Pöntyi Sándor). Nem egy évfolyamba, de még találkoztunk. Ô késôbb diplomázott, azt hiszem 1 vagy 2 évvel.

És igaz az, hogy korkedvezménnyel kerültél be a konziba, vagy ez csak egy legenda?

De igaz! 17 éves voltam, és akkor még nem volt érettségim sem. Mert ezt elvileg érettségi után lehet, de hát akkor még nem volt fôiskola, sajnos.

Na tehát, te elvégezted azt az iskolát, és most annak az intézménynek vagy a tanára, ahol eredetileg tanultál. Ez milyen érzés? Ad ez valamilyen belsô impulzust az embernek?

Szerintem ez nem olyan szokatlan dolog. Végül is több mint 10 évvel ezelôtt végeztem, és most már ott tanítok. Nagyon nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy Gonda János engem választott, legyek az utódja, legalábbis a zongoratanításban.

Akkor térjünk vissza a kezdô jazzmuzsikusra! Hogyan alakult ki benned a komponista? Eleve sorsszerû, hogy egy jazz-zongorista egybôl zeneszerzô is lesz, vagy ez az évek során alakul ki az emberben?

Ez egyáltalán nem szükségszerû, és van, aki egyáltalán nem lesz komponista, meg olyan is van, aki komponál, próbálkozik, de nem jó komponista, és ugyanakkor egy világhírû elôadómûvész. Az viszont szükségszerû, hogy egy jazzkomponistának játszani is kell. Tehát fordítva fontos, mert olyan nincs, aki csak jazzt komponál és nem játszik.

Ez egy érdekes dolog, visszatérve az iskolához, idekapcsolódik, hogy én tulajdonképpen zeneszerzést is tanítok a tanszakon. Tehát vannak olyan növendékek, akik csak jazz-zeneszerzésre jelentkeztek. De hát ugye ilyen foglalkozás, hogy jazz-zeneszerzô, nincs. Hangszerelô van, de az Magyarországon nem fog megélni, és hát muszáj nekik aktív zenésznek is lenniük. Ez a probléma, ez többször elôfordult, hogy ôk nem elég jó zenészek, viszont jól hangszerelnek, meg jókat írnak, de ezzel semmire nem fognak menni. Szóval muszáj egy jazz-komponistának elô is adni azt, amit csinál, saját maga.

És vissza tudsz-e arra emlékezni, hogy mikor írtad az elsô darabodat?

Az elsô darabomat, egy egyszerû kis jazz-standardszerû számot, nem is olyan nagyon régen szereztem. Az elsô lemezemet ’95-ben csináltam. Arra már azt lehet mondani, hogy azon elég jó kompozíciók voltak, illetve számomra elfogadhatóak. Elôtte írogattam az Új Rákfogó együttesnek, de akkor még gyerekek voltunk. Azért az is egy emlékezetes idôszak volt, mert az unokatestvéremmel, a kis Szakcsival ketten csináltuk, meg a barátokkal, Torma Rudival, Balázs Elemérrel, Hangya Nagy Józsival próbálgattam ilyen számokat, tulajdonképpen ott kezdtem el. És utána jött a szextettem, ott kezdtem intenzíven hangszerelést tanulni. Az az érdekes, hogy a konziban is volt hangszerelés-tanítás, de akkor nem érdekelt. Akkor csak a zongorázás kötött le. Aztán ’95-ben, amikor már 5 éve túl voltam a diplomán, akkor kezdtem el magamtól hangszerelgetni. Könyvekbôl meg lemezekrôl ezt gyakorlatilag ugyanúgy meg lehet tanulni, mint a jazz-zongorázást abból, hogy rengeteg zenét hallgat az ember.

Arra emlékszem, hogy ez az 1995-ös év robbanásszerû volt az életedben, mert voltak a lemezmegjelenések, meg különbözô külföldi szereplések, a szextettel a franciaországi marciac-i fesztiválon, ôsszel mentél Brüsszelbe a vonósnégyessel…

Igen, de még az amerikai verseny is 1995-ben volt.

És az egésznek a megkoronázása szerintem az volt, amire én most így visszamenôleg is büszkén emlékszem – mert akkor ezért engem összevissza támadtak a Rádióban –, hogy 25 éves korodban, ’95 végén rendeztem neked egy szerzôi estet a Márványteremben. Arra te a trióval jöttél, a szextettel és a vonósnégyessel. Arra kellett-e komponálni új darabokat, vagy pedig a régebbi szerzeményeiddel léptél fel?

Ugyanazt csináltuk, amit most, hogy az aktuális dolgokat játszottuk el. Az akkori lemezek darabjait játszottuk, igaz, hogy a vonósnégyes-lemez, amit akkor készítettük el, csak két évre rá jelent meg. Akkoriban még nem nagyon foglalkoztam ilyen mixelgetésekkel, ami mostanában divatos dolog. Ezt lehet jól is csinálni, meg ízlésesen, meg nagyon rosszul is, ez egy kényes dolog. Akkoriban én a saját kompozícióimba beleágyaztam a klasszikus stíluselemeket. Most meg már nagyon sok ilyen átdolgozást csinálok, például magyar népzenei elemekbôl, vagy Bach mûveinek parafrázisait játszom.

Arra is emlékszem, hogy amikor 1997-ben elôször léptél fel a feleségeddel a 6-os stúdióban, már ott is voltak ilyen kísérleteid. Ott Bartókkal kísérleteztél.

Igen, igen, végül is már ott elkezdtem. De mivel én annyira szeretem Bartókot, nemcsak hogy a kedvenc zeneszerzôm, hanem a legszívesebben az ô zenéjét hallgatom, szívesebben, mint bármilyen jazz-zenét. Ha ki akarok kapcsolódni, és tényleg azt a zenét akarom berakni, amit nagyon élvezek, akkor az Bach és Bartók. Már akkor szerelembôl csináltam ezeket a feldolgozásokat, most viszont igazán azért lettem ilyen aktív ebben a dologban, mert a dél-koreai lemeztársaság ezzel keresett meg.

Jó, de hogyan? Egy dél-koreai lemeztársaság honnan tudja, hogy van Magyarországon egy jazz-zongorista, aki foglalkozik a komolyzenével is? Hogyan találtak rád egyáltalán?

Az 1997-ben megjelent vonósnégyes lemez keltette fel az érdeklôdésüket, amit Németországban ismertek meg, a stuttgarti kamarazenekar nagybôgôse, Mini Schulz révén. Így került el a dél-koreaiakhoz ez a lemez, és ebbôl született ez a meghívás. Annyira megtetszett nekik, hogy el tudták képzelni, hogy ezt a feladatot én meg tudom csinálni.

Igen, de az a vonósnégyessel dúsított Trio Midnight még csak a kezdet volt, kacérkodás a komolyzenével, és én nem emlékszem, hogy bármilyen bachi hangulatot árasztott volna.

Hát nem.

Ron McClure & Adam Nussbaum társaságában - Everything I love

Akkor kinek az ötlete volt, hogy Bach Goldberg-variációit kellene lemezre venni?

Ez a dél-koreai producer ötlete volt, de ott szóba jöttek olyan világsztárok is, mint Keith Jarrett meg Joachim Kühn, Jacques Loussier, ilyen nevek jöttek szóba, aztán meghallották ezt a lemezt, és annyira megtetszett nekik, hogy azt mondták, próbáljuk ki. Hát nyilván kockáztattak ezzel, hogy így is lesz-e annyi eladása a dolognak, viszont nem kerül annyiba, mint a Keith Jarrett, még akkor sem, ha az életem egyik legjobb gázsiját fizették.

Az is érdekes, hogy ilyen jellegû lemezed elôbb jelent meg Dél-Koreában, mint Magyarországon. De az még érdekesebb, hogy ezt a Bach-lemezt senki sem forgalmazza Magyarországon. Végül is tavaly év végén megjelent a következô lemezed, ugyanennél a dél-koreai lemezkiadónál, ami Bach egy másik aspektusát mutatja be. Ha jól tudom, január utolsó napjaiban elkészült a következô Trio Midnight lemez. Lehet, hogy a következô Trio Midnight lemezen is közremûködik egy szaxofonos?

Pontosítanom kell, ez nem Trio Midnight lemez, ez egy közös album Peter Lehel német szaxofonossal, aki már több mint tíz éve dolgozik a koreaiaknak. És mivel most már én is három éve dolgozom náluk, azt akarták, hogy csináljunk egy közös lemezt is. Mivel Peter is magyar származású, meg én is, csak ô Németországban él. De közremûködik a lemezen a Weiner–Szász Kamarazenekar is. Ezeken a közremûködôkön kívül még vannak vendégzenészek is, mint az énekes Winand Gábor és Lovász Irén, valamint a testvérem, Oláh Vilmos, aki egy számban hegedül. Mert itt is vannak magyar népdalfeldolgozások. De olyan, a cigányzenére utaló mûdalfeldolgozások, mint amilyeneket a cigányzenészek játszanak.

Ha már említetted Vilit, akkor megkérdezem, hogy ô miért nem szerepelt a szerzôi esteden, amelyen Lovász Irén énekelt?

Azért, mert ezt a hangszerelést, amiben ô részt vesz, Peter Lehel csinálta. Illetve közösen csináltuk fele-fele arányban, és utólag jött az ötlet, hogy rakjuk be a Vilit is az egészbe, mert az dobna a dolgon. Az öcsémnek ebben a számban van egy nagyon virtuóz hegedûszólója. Ez egy nagyon érdekes szín a lemezen. Persze vannak a lemezen azért saját számok is, tehát két részre oszlik a lemez, a hagyományos ôsi dalok és az úgynevezett Contemporary Hungarian. Ez a második része a lemeznek, ami saját kompozíciókból áll, de utalások vannak ott is a magyar zenére, tehát a hangulata Magyarországra utal.

Éppen a születésnapodon (március 7.) rendezték a Stefánia úton a szerzôi estedet, ahol én úgy harangoztam be a koncertet, hogy ez az elmúlt hét éved termése. Mert hogy nem tudok róla, hogy a két idôpont, 1995. és 2002. között lett volna másik szerzôi ested.

Ez volt a második, és szerintem ez így volt jó, mert most csináltam megint annyi új dolgot, hogy ezt így egy koncerten be lehetett mutatni. A népdalfeldolgozásaimat a Magyar Virtuózokkal, akiket Kovács László vezényelt. Voltak trióban is új kompozíciók, meg kvartettben is Borbély Misivel.

De úgy tudom, tervezel egy új zenekart is.

Biztos, hogy lesz új zenekar, de állandóan változik a zenei elképzelésem. Még nincs meg a teljes zene, és én mindig úgy alakítom a zenekaromat, hogy elôször a zene van meg, és utána az emberek. Tehát nem fordítva, mert sokan úgy csinálják, hogy van egy zenekar, és arra írják a zenét. Én elképzelem a zenét, amit csinálni szeretnék, és ahhoz keresek megfelelô embereket.

Hogy kerültél kapcsolatba Kovács László karmesterrel?

Nem ismertük egymást személyesen, csak hallomásból. Fekete Kovács Kornélékkal már dolgozott egy korábbi koncerten. Nagyon nagy élmény volt együtt dolgozni vele, mert kiderült, hogy a jazzben is járatos, és ismeri a jazz-zenészeket meg a jazz-zenét, úgyhogy ez nagyon pozitív volt, és úgy néz ki, hogy fogunk is még együtt dolgozni. Legközelebb a májusi EBU találkozón játsszuk megint a Concertót, és természetesen ô fogja vezényelni. Egyébként az is tervbe van véve, hogy ezt a darabot Kovács László ötletére megcsinálom szimfonikus zenekarra. Méghozzá a Miskolci Szimfonikus Zenekarra, mivel Kovács László a vezetôje ennek a zenekarnak. Ez még csak terv, de általában amit úgy nagyon kitaláltam, amit nagyon szerettem volna, azt idáig meg is csináltam.

Emlékszem, 1995–96-ban mindig azt mondtad, hogy most már Magyarországon szinte mindent elértél, amit lehet, ezért vagy Németországba költözöl, vagy lehet, hogy kimész Amerikába. De ebbôl végül is nem lett semmi. Úgy érzed-e, hogy érdemes volt itthon maradni, mert hogy újabb eredmények jöttek, és most 32 évesen gondolod-e, hogy ismételten teszel valami tétova kísérletet arra, hogy külföldre költözöl, és ott próbálsz valami nagy áttörést végrehajtani? Vagy beéred az itthoni sikerekkel?

Az az igazság, hogy nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna, de ha mondtam volna, akkor sem teljesen igaz, hogy Magyarországon nem lehet többet elérni. Lehetne például több koncert a Zeneakadémián, még nem volt egy önálló koncertem sem, pedig úgy érzem, hogy amit én csinálok a jazzben, az leginkább oda való, az Akadémiára. Lehet, hogy majd egyszer erre is sor kerül. Szóval azért van még itt Magyarországon is mit csinálni. De ettôl függetlenül mindig a külföld vonzott jobban, hogy külföldön legyenek sikereim, mert annak több értelmét látom. Mert az elôzô generáció nagy zenészeinek, például Tony Lakatosnak az esete azt mutatja, hogy elôször külföldön kell sikert aratni, és akkor majd mindenki elfogad, ha hazajövünk, szóval ez így mûködik Magyarországon. Én azt mondanám, hogy nem vagyunk még annyira sikeresek meg elismertek Magyarországon, inkább csak a jazz szûk körében. Itt Magyarországon még nagyon sok ember nem ismer.

Azért az, gondolom, jelent neked valami lelki pluszt, hogy a szakma elismer?

A szakma meg a jazzközönség, de az nagyon kevés ember itt Magyarországon.

Úgy érzed, hogy a szakma egyértelmûen elfogadott? Tehát azt mondja, föladjuk az eddigi magyar hagyományokat, és nem kötözködünk vele, hanem egyértelmûen elismerjük, és támogatjuk?

Hát nézd, nem vagyok egyedüli tehetség, ez nyilvánvaló. Hála Istennek nagyon sok tehetség van ebben az országban, és egyre többen jönnek, és ezt el kell fogadni. Féltékenységet nem érzek, inkább azt érzem, hogy mindenki nagyon harcol azért a kevés lehetôségért, ami itt van az országban. Visszatérve az elôzô kérdésedre, hogy külföldre kimennék-e még valamikor. Hát olyan szempontból szerencsésnek érzem magam, hogy nem kellett kimennem, és mégis külföldre járok zenélni, mert még másik földrészre is hívnak.

Én azt szeretném, ha ez így maradna, sôt ne maradjon így, hanem bôvüljön a dolog, nekem ez volna a legjobb.

Persze, most már azért is, mert családos ember vagy.

Ezért is a legjobb, meg igazából én szeretek itthon lenni. Nem szeretnék más országban élni, itt születtem, itt szeretek élni, ide köt minden ehhez az országhoz. Nekem itt lenne nyilvánvalóan a legjobb, de hát ugye voltak olyan idôszakaim, amikor nagyon nem jött össze semmi. Mindenkinek van ilyen periódusa, amikor semmi nem történik, és akkor az ember elkeseredésében ilyeneken gondolkozik, hogy fogom magam és elmegyek Belgiumba vagy Hollandiába, vagy mit tudom én. Voltak ilyen évek, de ez már a gyerekeim születése közben vagy azután lehetett valamikor, ami meggátolt abban, hogy elmenjek, de nem bánom, hogy így alakult, mert most úgy áll a dolog, hogy ez így fog mûködni, ha a Jóisten is úgy akarja.