Cigányok című új művében mindenkinek odacsap, tíz nap alatt írta meg a szeptember 11-ei terrortámadás történetét, illetve körüllengi a Titkok könyvének, valamint harmincöt évnyi krimi-, fantasztikus és ifjúsági irodalmi életműnek a legendája. Emellett ő Melissa Moretti, valamint Stefan Niemayer, a náci történelem ismerője. Közel hatszáz könyve jelent meg Nemere Istvánnak, csak idén huszonegy. Eddig.

Interjúnkban szó esik szocialista kultúrpolitikáról és Kuczka Péterről, Hitlerről és a tankönyvekről, szakmaiságról, idézőjelbe tett hitelességről és az évente eladott háromszázezer Nemeréről. Tisztázzuk a városi legendát, amely szerint Sylvester Stallone lenyúlta az író egyik regényét. Az író meglepő válaszai.

Mennyi idő alatt tudna a koreai konfliktusról könyvet írni, ha most felkérnék rá?

Nagyjából egy hét alatt. Volt már hasonlóra példa. 2001. szeptember 11-én magyar idő szerint délután, amikor még álltak a toronyházak, nálam már csörgött a telefon. Három kiadó telefonált rám fél óra alatt, az első nyert. Tíz napon belül kért tőlem egy dokumentumregényt, amelyben a valóságos elemek keveredtek a regényes elemekkel, és ami arról szól, hogy al-Kaida hogyan készítette elő a merényletet. Ehhez tudni kell, hogy én huszonöt évvel korábban már gyűjtöttem rengeteg dokumentumot a merényletekről, titkosszolgálatokról és magáról az al-Kaidáról is - a munka első két napja azzal telt, hogy a saját archívumomban kutattam.

Ugyanakkor épp 9/11 meghatározó fordulópont is volt az online médiumok számára a gyors információszerzés és -közlés szempontjából, mind itthoni, mind nemzetközi viszonylatban. Használja az internetet?

Én szinte nem is használom az internetet. Azt vettem ugyanis észre, hogy rendkívül pontatlanok az ottani adatok, legyen szó akár a Wikipediáról, akár az internet egészéről. Eleve fenntartással kezeli az ember azt a forrást, amelyben ellenőrizetlenül jelennek meg az információk. Én rengeteg éve írok dokumentumregényeket, tizenvalahány éve legfőképp történelmi könyveket, legyen szó akár az ókorról vagy a huszadik századról. És egy-egy történelmi személy születési évszáma sincs gyakran helyesen feltüntetve, ha az ember rákeres. Ahhoz, hogy történelmi könyveket írjak, nekem az utóbbi húsz évben fel kellett építenem otthon egy műhelyt. Több ezer könyvem van, ennek nyolcvan százaléka a magyar történelemről. Ha tőlem valaki azt kéri, hogy írjak neki másnapra egy esszét a magyar történelem valamelyik koráról, eseményéről, akkor én azt meg tudom számára oldani másnapra. És nem kell hozzá felmennem az internetre.

Könyvtárba jár?

Igen, a szegedibe.

A szakmaiságra hivatkozik, önt azonban épp szakmai szempontból éri sok támadás. Nemrég megjelent egy könyve Horthy István élete és halála címmel. Ahhoz például mit szólt a "szakma"?

Az csak két hete jelent meg, úgyhogy egyelőre még semmit. Akármennyire meglepő lehet  is: én bízom a tudományban. Ugyanakkor engem azért nem fogad el a "szakma", mert nem vagyok hivatásos történész. Másrészt az én célom inkább az, hogy népszerűsítsem a történelmet, olyanná szeretném tenni, hogy az emberek, és leginkább a fiatalok, olvashassák. Az iskolák sokakkal megutáltatják a történelmet. Évszámokat követelnek a diákoktól, azok mögött pedig nincs ott az ember. Én megírtam pár éve Magyarország történetét, amit aztán százévenkénti bontásban adtak ki. Nyolcvanezer példányt adtak el belőle. Az a könyv arról szól, hogy milyenek voltak valójában a történelmi alakok. Most, a válság idején háromszázezer Nemere-könyvet adnak el egy évben. A nagyjaink, amihez néha tessék odaképzelni egy idézőjelet, jó, ha harmincezret eladnak.

Én nem azt mondom, hogy ez önmagában a hitelességemet bizonyítja, dehogyis. Én azt mondom, hogy én úgy írok, ahogy az emberek szeretnének olvasni. Nem másik történelmet írok, hanem le tudok írni olyat, hogy "Könyves Kálmán mellett senki nem rúgott labdába". Az adatokhoz tartom magam én is. Mondok egy példát: írtam egy alternatív tankönyvet. A húszas évekről szóló részben leírtam, hogy volt egyszer egy sláger, ami arról szólt, hogy "Kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel." A filmekben is énekelték. Megnéztem, hogy mit lehetett akkor kétszáz pengőért venni. Meg lehetett-e abból élni? Mennyibe került egy kiló zsír? Egy albérlet? Egy ebéd egy vendéglőben? Egy mosatás? Mind utánanéztem. És az én tankönyvemből megtudhatták a gyerekek, hogy hány fürdőszoba volt Budapesten. Nagyon kevés.

Visszatérve Koreához. Sok éve gyűjtök adatokat Észak-Koreáról, nekem az a szívem egyik csücske. Rengeteg anyagom van az elmúlt ötven évjükről és arról az abnormális világról. Úgyhogy ha megkeresnének, akkor tíz napon belül meg tudnám írni a történteket és mindennek az előzményét. Merthogy nem az egyik pillanatról a másikra történnek a dolgok.

És a vörösiszapról?

Nem valószínű, hogy arról írnék. Én nem az a típus vagyok, aki fogja magát és elutazik Devecserbe, hogy embereket kérdezgessen. Ha őszinte akarok lenni, akkor nem feltétlenül vagyok az az ember sem, aki a múló pillanatokat és a konfliktusokat felvállalja. Biztonságosabb a múltba menni, biztonságosabb a világ másik felére menni. A pereskedésre meg végképp nincs időm, merthogy a szerkesztőségeket és oknyomozó újságírókat beperelik.

Írt idén egy könyvet Cigányok címmel.

Az gyakorlatilag ebben a pillanatban jelenik meg. Kis része ennek is a történelem, a nagyobbik része viszont a jelenről szól. Hogyan élnek ma a cigányok? Hogyan viszonyulnak hozzájuk a magyarok? Itt, be kell vallanom, sok internetet használtam. Véleményeket, internetes hozzászólásokat kerestem. Százával voltak. Továbbá a magyar lakosság körében végzett szociológiai vizsgálatokat is találtam arra vonatkozóan, hogy mennyire elfogadóak a magyarok. Megsúgom: semennyire. A liberálisabb szemléletű emberek erre elkezdenek sopánkodni, hogy ejnye, milyenek vagyunk, és ezzel véget is ér számukra a téma.

Én itt nem állok meg. Mindenkinek keményen odacsapok. A cigányoknak is, amiért nem bírnak kilépni régi szokásaikból és alkalmazkodni Európához - amin nem az Uniót értem, hanem a több száz éves európai itt-tartózkodásukat -, a magyarokhoz sem tudnak alkalmazkodni. És leteremtem a türelmetleneket, a magyarokat is és a politikusokat is. Ugyanis senki nem csinál semmit annak érdekében, hogy mindez változzon - se az egyik, se a másik oldalon.

William Gibson nemrég egy interjúban azt mondta, hogy a hatvanas években a jelen három-négy évig tartott, 2010-ben viszont egyetlen pillanatig. Ön 1974 és 1984 között tizenhét könyvet jelentetett meg. Csak 2010-ben huszonegyet, eddig. Ennek mekkora része van a felgyorsult és elavuló információ miatt, illetve mennyi ebből a rutin?

Húsz éve nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy otthon üldögélve kitaláljak egy könyvet, megírjam, aztán a véletlenre bízzam, hogy valaki kiadja-e. Vannak olyan könyveim, amelyek ötlet szinten már készen vannak, de évekbe is beletelhet, hogy ráharap egy kiadó. Az esetek nyolcvan százalékában én szaladok körbe a kiadóknál az ötletemmel, húsz százalékban ők keresnek meg. Az elavuló információ engem is érint. Épp a Cigányok című könyv például nem biztos, hogy tíz év múlva megállja majd a helyét. De amíg az adatok többsége helytálló benne, addig lehet a könyvemről vitatkozni. A rutin pedig arra szólgál, hogy az ember villámgyorsan rácsapjon egy témára.

Meséljen a napi rutinjáról!

Mindig korán kelő típus voltam. Reggel hatkor már az asztalnál ülök. Ez télen kemény dolog, mert olyankor gyakorlatilag még éjszaka van. Ekkor megy a legjobban az írás, megesik, hogy három oldalt megírok egy óra alatt. Aztán ahogy haladunk előre a délelőttben, ez egyre csökken. Délben jó, ha másfél oldalt megírok egy óra alatt. Ez nem könyvoldal, hanem számítógépes. Napi negyvenezer karaktert írok. 12.00-kor egy villámgyors ebéd, közben hallgatom a híreket.

Az egész életem harc az idővel és az időért. Az egész családi életem ennek van alárendelve. Tovább dolgozom kettőig, fél háromig. Ekkor orvosi rendeletre sétálnom kell öt kilométert, ha szép idő van, akkor ez hét is lehet. Egy-másfél óra. Ha az idő engedi, akkor fát vágok. Erdőben lakom ugyanis. Ötig elolvasom a napi sajtót, aztán bekapcsolom a gépet megint. Akkor könnyebb dolgokat írok, novellát, leveleket, fordítok. 7 és fél 8 környékén leülök tévézni. Ez a leeresztés, de ott jönnek be például a hírek Észak-Koreáról. Összeáll a nap képe. Aztán megnézek egy sorozatot vagy egy filmet, és 9 környékén húzok az ágyba, ott fél órát olvasok és keresztrejtvényt fejtek, 10-kor alszom.

Azt mondta, hogy erdőben él.

Világéletemben vidéki ember voltam, ez már a hatodik megye, ahol élek. Most Csongrád megyében, papíron egy faluban, de a valóságban még onnan is pár kilométerre, egy erdős tanyán, amelynek a nagyobb részét mi magunk ültettük. Ez kilenc hektár, a Vatikán negyede, elég kicsi, vagy legalábbis nem akkora, amekkorának szeretném. Fenyőt ültettem, mert akkor télen se meztelenek a fák, és bármikor kinézek az ablakon, zöldet látok. A pszichés felfrissülésemnek ez, valamint a sok háziállatom, macskáim és kutyáim nagyon fontosak. Ez segít átvészelni nem csak azt, ami itthon körbe vesz, hanem akár Észak-Koreát és szeptember 11-et is. Valaki valahol mindig piszkálja az oroszlán bajszát.

Olvas irodalmat?

Nagyon ritkán, nem jut rá időm. Szakirodalmat olvasok, főleg. Olyasmit, aminek hasznát veszem a saját könyveim írásában. Vagy aminek nem, de érdekel, például a klímaváltozásról.

Arról írna könyvet? Mennyire tartja megbízhatónak a magyar nyelvű nyomtatott írásokat, amelyekhez hozzájut a témában?

Ez jó kérdés. Ugyanis azt vettem észre, hogy egy-egy új téma megjelenésekor, például a globalizáció esetében, Magyarországon az első években mindig az egyik irányból jelennek meg csak könyvek. Eleinte minden a globalizáció veszélyeiről szólt, kizárólag negatív színben tüntetve fel a dolgokat. Hasonló történt a klímaváltozással is. Ott is csak arról szólt eleinte minden, hogy miféle visszafordíthatatlan károkat okozott a bűnös ember az ipari forradalomtól kezdve. Aztán ez megfordult, és kiderült sokak számára, hogy efféle anomáliák korántsem voltak példa nélküliek korábban sem, például a középkorban is előfordult, hogy itt Magyarországon, januárban ingujjban mászkáltak az emberek, és augusztusban esett a hó. Klímakatasztrófák korábban is voltak. Nekem ez az egész dolog egy nagy blöffnek tűnik. És amint egy kiadó erre megkér, szándékomban is áll egy könyvet írni Klíma-blöff címmel. Most, ebben az interjúban ajánlkozom fel  a kiadóknak.

A Da Vinci-kód-ot olvasta?

Érdekes, hogy ezt kérdezi, mert volt egy regényem akkoriban, amikor az a könyv megjelent, amit aztán a kiadóm az én tudtom nélkül úgy adott ki, hogy "Nemere Da Vinci-kódja". Miért kérdi?

Egyrészt azért, mert az a regény - az ön számos könyvéhez hasonlóan - valós (vagy valósnak vélt) elemeket ötvözött kitaláltakkal, méghozzá globális szintű hisztériát/vitákat keltve; másrészt azért, mert ön - akár témáiban, akár műfajokban - mindig odafigyelt az emberek aktuális igényeire.

Igen, nagyon gyakran előfordul, hogy én annak a vonalán igyekszem haladni, ami éppen sikeres vagy amiről beszélnek az emberek. Ez - mondjuk - minden huszonötödik könyvemnél van így, mert a többi az előre kész van gyakorlatilag. Közönségérzékeny vagyok. A Da Vinci-kód-ban én magam is fedeztem fel történelmi valótlanságot, mint ahogy más szakemberek valószínűleg nálam is többet találtak. Nálunk ilyen könyvet nem lehetne írni. Nem azért, mert Dan Brown akkora koponya lenne, hanem azért, mert nálunk nincs meg mindehhez az író apparátusa. Nyugaton ugyanis ez úgy történik, hogy a szerző szinte semmit nem csinál, hanem kiadja a témát embereknek, akik összegyűjtenek mindenféle adatot. Ő pedig a készből megírja a könyvet. Erről eszembe jut egy dolog. Van egy amerikai szerző, aki most folyamatosan a római korról ír krimiket, nem jut eszembe a neve.

Steven Saylor?

Igen. A Római vér című könyvét olvastam, és a nyolcadik oldal környékén olyat fedeztem fel, ami miatt levágtam a földre, és nem is olvastam tovább. Azt mondja az egyik szereplő - valahol a Fórumon vannak és a város egy másik pontjába kell eljutniuk -, hogy "menjünk gyalog, csak egy kilométerre van". Mondja Rómában. Akkor kilométer nem volt, azt a francia forradalom óta használják távolságmérésre.

Ez lehet a fordító hibája is.

Lehet, de nem hiszem. De egy ilyen hiba után a fikció valós elemei elvesztik számomra a hitelességüket.

Magyar témával nem lehetne egy "Da Vinci-kód"-ot írni?

Egyszer fordultak hozzám egy olyannal, hogy írjak tévésorozatot, huszonöt perces részekkel a magyar történelem rázósabb eseményeiről, titkairól. Elkezdtem gondolkozni, de nagyon keveset találtam. Voltak persze merényletek, gyilkosságok, de ilyen szintű titkokat, amelyekre Dan Brown épít, nem nagyon. Nehéz lenne elindulni, persze nem lehetetlen.

Két nevet mondok: Stefan Niemayer és Melissa Moretti.

Amikor elkezdtem a történelmi jellegű könyveket írni, jöttek a náci-témák. Földobták a kiadók, hogy írjak a náci vezérekről életrajzot, illetve történelmi regényeket. Hadd jegyezzem meg, hogy én írtam meg először magyarul az SS történetét. A kiadó aztán már a második kötetnél felvetette, hogy ez hitelesebb lenne, ha ezek német név alatt jelennének meg. A hiteleset itt nyugodtan lehet idézőjelbe rakni. Aztán amikor elkezdtek tőlem rendelni második világháborús könyveket a másik, angolszász oldalról, a radarral történő hadviselésről és egyebekről, akkor újabb nevek születtek, például Stuart Harrington. Aztán orosz, olasz, francia neveim is lettek. Eleinte szívesen belementem, ma már visszakozok.

Egy tévés interjúban egyszer azt mondta, hogy egy filmet nem a rendezője, hanem a főszereplői alapján azonosít be. Önt valaki sci-fi-szerzőnek, valaki krimik, valaki ifjúsági regények írójának, valaki áltudósnak tartja - mi a közös a Nemere-könyvekben? Hogyan vonatkoztatná magára a rendezős párhuzamot?

Két pontot látok. Én mindig is felvállaltam, hogy a történetek embere vagyok. Én nem írtam olyan könyvet, amelyben nem történt semmi. Nagyon dühít a tizenkilencedik század regényhagyománya, ahol egymást követik a kötetek, Proust Az eltűnt idő nyomában, és nem történik az égvilágon semmi! Nem a pszichológiai értékét becsülöm alá ezeknek a könyveknek, hanem azt érzem, hogy ezek rengeteg időt elrabolnak az embertől, és cserébe nem adnak annyit, amennyi időt az emberek az elolvasásukba beleöltek. Én azt mutatom meg, hogy egy ember "A" pontból hogyan jut el "B" pontba, és közben mi minden izgalmas dolog történik vele.

Másrészt én a futár szerepét szeretem játszani, a történelemben és a tudományban egyaránt.

Meghozom, átadom, csaó. Most jelenik meg a hetedik Titkok könyve a héten, az első 1986-ban jelent meg. Abban megírtam, hogy az ufó nem egy marhaság, ahogy a Magyar Tudományos Akadémia gondolja, hanem összeszedtem, hogy különféle intézetekben, különféle kutatók milyen eredményre jutottak a tudományok határterületein. A mostaniban pedig a GMO-ról, azaz a genetikusan módosított organizmusokról írok, amelyet annyian támadnak. Én nem foglalok állást. Írtam a teremtésről és az evolúcióról is. Mindkét oldal megkapta a magáét, rugdostam őket szorgalmasan. Sokan épp azért támadnak, mert felnőttnek nézem az olvasót, és rábízom a döntést.

Írt egy könyvet Niemayer néven arról, hogy Hitler túlélte a második világháborút, és Dél-Amerikában élt tovább a hetvenes évekig.

Igen, de egyrészt az is egy létező elmélet, másrészt a könyv egy pontján, ha jól emlékszem, utalok is arra, hogy mindezt onnantól úgy írom le, ahogy azt egy regényíró látná. De az igaz, hogy Hitlernek számos hasonmása volt, olyanok, akik helyette jelentek meg, integettek, beszédeket mondtak. Találtak is többet belőlük a bunkerben, holtan. Nem véletlen, hogy 1945 májusában még körözték Hitlert. Ha olyan biztosak lettek volna benne, hogy májusban meghalt, miért tették volna?

Melissa Moretti?

Negyvenhat Moretti-könyvem jelent meg eddig. Éppen ma hívtak fel és rendeltek még négyet, márciusig elkészülhetnek. Több női álnevem van, de ez visz mindent. Amikor felkértek ezek megírására, nyálas és csöpögős könyvekre gondoltak, azt hiszem. Ezeknek a regényeknek azonban mai modern nők a főszereplői, nem nyavalyognak, és még csak nem is a házasságra van kihegyezve az egész.

Ezek a nők gödörbe kerülnek, vagy már gödörben vannak egyébként is, és arról szólnak a történetek, hogy akár férfisegítséggel, akár anélkül, hogyan kerülnek ki onnan. Önálló nők, afféle példaképek is. Többet akartam szerelmes regényeknél. A kiadók viszont látták, hogy ez működik, úgyhogy mások is megkerestek, a név viszont foglalt volt: így lettem Paola Patton vagy Alissa Altamira. És volt, amelyik nem sikerült, nem vették őket.

A szocialista rendszerben több író és művész kényszerült a meseirodalom, gyerekfilmek területére, mert máshol nem alkothatott. Hogyan viszonyult a szocialista kultúrpolitika a szórakoztató irodalomhoz? Önnek kényszerpálya volt-e a szórakoztató irodalom? Volt-e olyan, amit nem írhatott meg?

Számomra nem volt, mert engem eleve ez érdekelt, és ezzel indultam. Harmincéves voltam, amikor megjelent az első regényem, A rémület irányítószáma. Ezekben a krimiben a felügyelők elvtársazták egymást, egyrészt azért, mert nem szólíthatták egymást úrnak, másrészt tényleg így szólították egymást, ez volt a magyar valóság.

A szemlélet felülről az volt, hogy megengedik a lektűrt (sci-fit, krimit, humoros könyveket), de zabolázzák. A nyolcvanas években, amikor végre megengedték a magánjellegű, szerzői kiadást, akkor a szerződéskötés során nagyon figyeltek arra - mivel tudták jól, hogy nagy példányszámú könyvekről van szó, volt olyan könyvem, amelyik 150 ezer példányban ment el abban az időben -, hogy minél többet adtak el egy könyvből, annál kevesebbet kapjon a szerző nyomdaívenként,: nehogy többet keressen annál, aki háromezer példányban adja el a maga könyvét.

És tartalmilag mi volt a szemlélet?

Magyarországon bizonyos szempontból fejlettebb volt a cenzúra, mint a többi országban. Lengyelországban például, ahol az akkori feleségem révén a hatvanas években éltem, totális, azaz fizikai értelemben vett cenzúra volt. Minden városban volt egy cenzorhivatal, és a párt lapjának minden egyes cikkét át kellett oda vinni a másnapi megjelenés előtt, és ha többen is jóváhagyták, akkor rákerült a pecsét, és lehozhatták az újságban. Nálunk ellenben bele volt építve a fejekbe.

Nem volt cenzori hivatal, a főszerkesztő volt a cenzor. Nem véletlenül volt odaírva a könyvekben, hogy felelős szerkesztő. Azt jelentette, hogy ő felel a pártnak azért, ami megjelenik. Ez úgy tűnik, mintha jobb lenne, ám valójában rosszabb, mert az emberek magukat korlátozták, cenzori hivatal nélkül. Lengyelországban legfeljebb nem jelenhetett meg, amit a szerző írt, mert nem kapott pecsétet, és onnantól a cenzor felelőssége volt. Magyarországon a szerző tudta, hogy mit nem írhat meg. Én is tudtam. Viszont egyfolytában feszegettük a határokat, ebből a szempontból jó volt.

Hogyan feszegette?

1986-ban kampány indult az Élet és Irodalomban az első Titkok könyve ellen. Az ellen, amit ők áltudományosnak neveztek, én viszont népszerű tudománynak. Hasonlóan: 1983-ban jelent meg a Rejtélyes elődök című könyvem, ami azt feszegette, hogy hátha volt előttünk már egy másik emberi civilizáció. A kormány lapjában vezércikkben figyelmeztették az olvasókat, hónapokon keresztül kampányt folytattak a könyvem ellen úgy, hogy nekem nem volt szabad válaszolnom. Közölték velem, hogy én abban a vitában nem fogok részt venni.

A végén két mondatot engedtek, én pedig megköszöntem, hogy a felhajtásuknak köszönhetően 150 ezren vették meg a könyvem. A Titkok könyve idején a pártközpont, a kiadó és a Magyar Tudományos Akadémia háromszögében keletkezett a vihar, az akadémia vezetői mindig is pártközeliek voltak, értelemszerűen. Nem a szerzőre vagy a kiadóra szóltak rá, hanem a párt vonatkozó bizottságának szóltak. A párthoz minden héten be kellett menniük a főszerkesztőknek, odaállították őket a szőnyeg szélére, és elmondták nekik, hogy mi az, amit rosszul csináltak. Úgy bántak velük, mint az óvodásokkal. A szerkesztőmnek azt mondták, amikor '77-ben lehozta egy ufós cikkemet, hogy "Nemere mostantól egy évig nem írhat magának semmit".

Kuczka Péterrel, a Galaktika alapító-főszerkesztőjével szakmai vagy személyes ellentétei voltak?

Kuczka Péter egyeduralkodó volt. De kezdjük az elején! Az ötvenes évek elején, amikor én iskolába kezdtem járni, akkor Kuczka Péter verseit tanultuk. Rákosi udvari költője volt huszonévesen, és az Írószövetségnek is ő volt a feje, szintén huszonévesen. Rákosi benne bízott. 1956-ban másokhoz hasonlóan ő is a rendszer ellen fordult, utána pedig nem írhatott verseket. Aztán a hatvanas évek elején sokat filóztak a pártban arról, hogy mit csináljanak ezekkel a tengő-lengő kulturális valakikkel, akiket letiltottak és ilyen-olyan intézetekbe száműztek. És rájöttek, hogy egyre többen beszélnek a világon a sci-firől, itthon ez egy új terület, és ezt rábízták Kuczkára. Ő egyeduralkodóként viselkedhetett és viselkedett is. Akár a Móra Kiadóhoz, akár a Kossuthhoz ment az ember, mindkét helyen Kuczkába ütközött, és ha neki nem tetszett az illető, akkor abból sci-fi-író nem lett.

Ennek lehettek szakmai okai?

Lehettek. De tény, hogy volt vagy harminc fiatal szerző, akiket az tartott össze, hogy velük a Kuczka ilyen vagy olyan módon kiszúrt. Ő minden szempontból integráló személyiség volt. Én '72-től dolgoztam a Móránál, lektoráltam, fordítottam, jelentek meg aztán ifjúsági regényeim is. Aztán a nyolcvanas évek elején írtam két olyan könyvet, amelyet egyszerűen mindenki ki akart adni, mármint Kuczka kollégái, úgyhogy ő sem tehetett ellene semmit. Ez volt a Holtak harca és a Játszma tízmilliárdért. Aztán kibékültünk, utaztunk is együtt külföldre konferenciákra, tolmácskodtam neki Lengyelországban stb.

Számos érdeme volt, ez egyértelmű. A Galaktika, illetve az, hogy számos külföldi írót ismertetett meg itthon. De az is tény, hogy a rendszerváltással a hatalma is véget ért, onnantól mások is adhattak ki könyveket, meg is kerülték őt.

Azt mondják, a Holtak harca történetét lenyúlták, és Sylvester Stallone főszereplésével filmet forgattak belőle. Ez volt a Pusztító. Ez városi legenda, vagy tényleg így történt?

Ez így történt, biztos vagyok benne. A Holtak harca arról szól, hogy a kétezres évek elején (a könyvet a nyolcvanas évek elején írtam) egy híres terrorista és egy híres terroristavadász párharca egy nagyvárosban odáig fajul, hogy a terrorista megöli a vadász feleségét és gyerekeit, majd úgy menekül el, hogy hibernáltatja magát egy eldugott országban, ezáltal pedig a jövőbe menekül. 173 év múlva felébred, egy másik társadalomban, kvázi bűntelenül. Ám az üldöző is lefagyasztja magát, és utánaered a jövőbe. A történetet pedig ismeri: egy olyan társadalomban folyik a harc, amelyből már kiirtották az erőszakot és a terrorizmust, ezáltal pedig nincs felkészülve az ő harcukra. A filmet is ismeri. 

Többen is bejönnek a képbe, nem csupán az én esetemről lehet szó. A rendszerváltástól kezdve vagy tervszerűen vadásztak történetekre az amerikaiak közül többen, vagy pedig - és ez a valószínűbb - honfitársaink, remek üzleti érzékkel, az amerikaiak számára ismeretlen, egykori szocialista blokkból származó történeteket próbáltak kint saját ötletként értékesíteni. Akár csak ötletként, amiből aztán kinti forgatókönyvírók történetet és forgatókönyvet írtak. Ez az úr volt annyira hiú, hogy a videóváltozaton feltüntette a nevét, azt hiszem, ötletgazdaként. Nem ismertem személyesen, de utánanyomoztam, és kiderült, hogy a pártállami időkben volt kint hivatalos kiküldetésben, akkor kezdett el kint nyüzsögni. Van, aki azt állítja, hogy ügynök volt. Én ezt nem tudom. De azt tudom, hogy aztán hazajött, és valami panziót nyitott. Én azt tartom valószínűnek, hogy ezek itt Keleten - nem csak nálunk, hanem a lengyeleknél, a bolgároknál meg más országokban - szedegették össze a könyveket és sztorikat, majd eladogatták. Vannak esetek, amikor ezek a lopások vitathatók. De ez az eset annyira átlátszó volt, hogy elmentünk a szerzői jogvédő irodába, elvittük a videóváltozatot és a könyvemet. Egy bizottság összevetette a kettőt, és kimondta, hogy hetvenöt százalékos az egyezés. Csak a film vége kunkorodott kicsit hollywoodira. Én nem hibáztatom az amerikaiakat, hisz ők jóhiszeműen megvettek egy ötletet. Felvetődött a per lehetősége. De kiderült, hogy az Egyesült Államokban kéne pereskedni, ott pedig elég magas egy ügyvéd órabére, úgyhogy nem jött össze a dolog. Egyesek mondták később, hogy a Játszma tízmilliárdért című könyvemet a Deep Impact lopta el. De én azt nem hiszem.

Mi volt a legutóbbi nagy filmélménye?

Másfél hónapja láthattam. Az álomban harcoltak egymással a szereplők. Eredet volt a címe. Az nagyon jó volt, és nagyon sajnáltam, hogy az ötlet nem nekem jutott eszembe.

Puskár Krisztián interjúja origo.hu