Igazolhatatlan a tömeges magyar igazoltatási gyakorlat. Az évi mintegy kétmillió igazoltatás nem szolgálja hatékonyan a bűnüldözést, de még a bűnmegelőzést sem – igazolta egy nagyszabású kutatás. A romáknak háromszor akkora az esélyük arra, hogy megállítsa őket a rendőr.

A Magyar Helsinki Bizottság (MHB), az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK), valamint a Rendőrtiszti Főiskola egyedülálló kutatást végzett. Spanyol és bolgár társintézményekkel együtt azt vizsgálták, mennyire hatékonyak a három ország igazoltatási stratégiái, és a gyakorlatban kimutatható-e valamiféle diszkriminatív, igazolhatatlan etnikai profilalkotás a rendőri intézkedések során.

Forró témához nyúlt az MHB, és derék dolog, közintézményhez méltó, hogy a rendőri szervek együttműködtek a vizsgálatban. Most amikor a „cigánybűnözés” kifejezésének használata újra elfogadottá vált, valamint förtelmes és hatékony kampány folyik a cigányok és a bűnözés azonosítása mellett, különösen örvendetes, ha egy civil szervezet és a jogállam intézményei összefognak a tisztánlátás érdekében. Nem vagyunk naivak, Kádár András Kristóf, M. Tóth Balázs és Pap András László Rendészeti Szemlében közölt kutatási beszámolója aligha fogja tompítani a közbeszéd cigánygyűlölő élét. És még az se biztos, hogy azok olvassák majd el, akiknek a leginkább kellene. De mint tisztességes és a tények alapos vizsgálatára épülő kutatást biztosan üdvözölni kell.

Vakfolt

A magyar igazoltatási gyakorlat sok tekintetben szokatlannak számít Európában, még ha Kelet-Európában nem is unikum. Az a jogi helyzet, hogy a rendőr minden különösebb indok nélkül megállíthat, és személyazonosságunk igazolására szólíthat fel, nem mindennapos a nyugati világban. Az pedig különösen rendhagyó, mennyire erősen belegyökeresedett a hazai rendőri praxisba és mennyire tömeges az alkalmazása. 2007-ben Budapesten ezer főre vetítve legkevesebb 65, Kaposváron 325, Szegeden 93, országosan mintegy 160 embert állítottak meg azért, mert valami gyanúsat feltételeztek róluk. Nagy-Britanniában ez a szám 59, a vizsgált három spanyol helyszínen mindössze 16 volt.

Az igazoltatások tömegességét nyilván egyedül azok eredményessége igazolhatja. Csakhogy a hazai találati arány nem mondható éppen impozánsnak: a kutatás során vizsgált 22 375 intézkedésnek a 21 százaléka zárult valamilyen eredménnyel. Mindössze 1 százalék vezetett elfogáshoz, két százalék előállításhoz, 18 százalék után indult szabálysértési eljárás vagy szabtak ki helyszíni bírságot (ebben azok az esetek is benne vannak, amikor valakinél nincs ott a személyazonosságát igazoló okmány vagy megrongálódott). Ahogy a kutatók fogalmaznak: „a rendőrség sok embernek okoz kellemetlenséget kevés eredménnyel”.

A visszafogottabb gyakorlatú Nagy-Britanniában a csekélyebb számú hasonló intézkedés 10–13 százaléka letartóztatáshoz vezet! A magyar rendőrök munkaideje tehát pazarlóan fordítódik a sokszor céltalan igazoltatásokra. Ezt az is bizonyítja, hogy miközben a kutatás ideje alatt Terézvárosban, Szegeden csökkent az igazoltatások száma, eredményességük javult; míg Kaposváron, ahol növekedett az igazoltatások száma, nem vált hatékonyabbá.

Csapott célgömbbel

A kutatók mintegy 335 milliósra becsülik az igazoltatás költségeit. Nem számolnak azonban a munkáltató által befizetett járulékokkal, mindössze öt percben szabják meg egy átlagos igazoltatás időtartamát (ami, meglehet, magára az „aktusra” igaz, de a felvonulás, a dokumentálás és az adatok feldolgozása ennek a többszörösét teszi ki) és egyáltalán nem kalkulálnak a főleg a közúti igazoltatással járó egyéb költségekkel. Valójában tehát ennek a sokszorosát is kitehetik a tényleges ráfordítások. Ha egymilliárd lenne, nem lenne kevés, de külső megfigyelő számára bizonyosan eltörpülne a rendőrségre és a határrendészetre fordított évi 200 milliárd körüli összeg mellett.

De nem csak a pénzről van szó, a pótcselekvés ugyanis demoralizálja a rendőri állományt. A többnyire az igazoltatott személy számára egyenlőtlen helyzet ahhoz a hamis magabiztossághoz (valójában bizonytalansághoz) vezet, amely a rendőrt megakadályozza abban, hogy valóban „forró” pillanatokban intézkedjék (lásd 2006 őszének tehetetlenkedő és önkényeskedő rendőreit vagy a veszprémi Cozma-gyilkosság rendőr „szemtanúit”).

A magyar rendőri vezetés szemében az eddig a legkevésbé sem titkos fegyvernek számító tömeges igazoltatáshoz olyan tévképzetek fűződtek, hogy ha a bűnüldözést nem is a legeredményesebben, ám az a bűnmegelőzést hatékonyan szolgálja, „generális visszatartó ereje van”, másrészt „konkrét bűncselekmények prevenciójára” is alkalmas. Valójában azonban az úton lévő igazoltatott imposztornak nem szokása feladni terveit, csak későbbre halasztja vagy másutt követi el őket. Igaz, míg a világ világ, mindig lehet azzal érvelni, hogy mennyi bűncselekményt nem követtek el…

A kutatás kimutatta, a „találati arány” nagyban függ az igazoltatás okától. Minél pontosabban meg van határozva az intézkedés oka, annál sikeresebb. A rutinszerű közúti ellenőrzések 84 százalékának például nincs semmilyen következménye. Még rosszabb az eredménye a rendőrparancsnokok által elrendelt fokozott ellenőrzésnek, mindössze 6 százalék.

A nem közúti intézkedések 53 százalékában a rendőr nem tudta pontosan, elfogadható módon megjelölni, hogy mi a fenéért is igazoltatott, meg is látszik az eredményességen: 10 százalék alatti. Éppen ez az a szürke zóna (a kutatók „egyéb oknak” nevezik), ami a legtöbbször már előzetesen is látható, hogy felesleges és jogsértő. És itt a legnagyobb lehetőség a diszkriminatív „etnikai profilalkotásra” is, vagyis arra, hogy valakit csak azért igazoltassanak, mert cigány vagy annak tűnik.

Jól látható kisebbség

A kutatók számításai alapján az össznépességhez viszonyítva háromszoros esélye a romák igazoltatásának, de a találati arány semmivel se jobb náluk, ugyanakkora, mint a teljes mintában. Komolyan senki nem vitatja, hogy az ismertté vált elkövetők közül népességarányosan nagyobb számban vannak romák. Akkor meg mi a baj azzal, ha a rendőr kockázati tényezőként azonosítja a cigány származást? Az ismertté vált bűnelkövetők több mint a fele 30 év alatti, és a mintában pedig 43 százalékban igazoltattak 14 év 29 közötti férfiakat. Miért nem beszélünk mégsem a fiatal korosztályok hátrányos megkülönböztetéséről? Vagy miért nem beszélünk a nőkéről, mert őket nem kevesebb, mint két és félszer többet igazoltatták, mint amekkora arányát adják az ismertté vált elkövetőknek? (25, illetve 10 százalék.) Utóbbiról, az adatok alapján, lehet, hogy kéne. De miért a romák esetleges hatósági diszkriminációját tartjuk ma veszélyesebbnek?

Eléggé világos, hogy nem kell tartanunk generációk vagy férfiak és nők mindent keresztbe metsző ellentététől vagy polgárháborújától. Mindenki családjában vannak fiatalok és nők, vagy sokan egyenesen maguk is nők vagy fiatalok, az elkülönülés tehát nem szakadékszerű. Nem úgy a romák esetében. Komolyan vehető kutatások mind-mind arról tudósítanak, hogy a többségi társadalom és a cigány közösségek között nő a távolság, nő a bizalmatlanság.

Lépjünk kicsit távolabb a mi problémánktól. A háború utáni Németországban (NSZK) heves vita kísérte, hogy önmagában az ittas vezetés büntetendő legyen. Azt mindenki el tudta fogadni, hogy ha az ittas vezető balesetet okoz, akkor a bódultságát súlyosbító körülményként vegyék figyelembe. Az azonban a hatvanas években sokaknak nem fért a fejébe, miért kell valakit „előzetesen” szankcionálni, ha nem követ el közlekedési szabálysértést vagy bűncselekményt. Aztán idővel megértették, a magas véralkoholszint akkora kockázatot jelent a közlekedőkre, hogy az ittas egyén szabadsága korlátozásához „magasabb érdek” fűződik, mégpedig mások vagyonának, egészségének és életének biztonsága.

Sokan talán párhuzamot feltételeznek az ittas vezetőkkel szembeni, illetve a romák ellenőrzése során alkalmazott fokozott rendőri kontrollok kapcsán. De – hacsak nem gondolják, hogy a cigány származás, pontosabban a kinézet önmagában „hajlamosít” a bűnözésre – elhamarkodottan következtetnek. Egy másik, immáron időben és helyben közelebbi példát hívok segítségül ahhoz, hogy megérthessük, mi a különbség.

Mint ide Lacháza

Kiskunlacházán megerőszakoltak és bestiálisan megöltek egy lányt. A városban Répás József polgármester proaktív közreműködésével felhorgadtak a cigányellenes indulatok, a helyi közvélemény roma elkövetőket valószínűsített, miközben a rendőrség még idejekorán, majd többször közölte, azt semmilyen adat nem valószínűsíti. (Azóta egy fiatal, aki nem roma, beismerő vallomást tett.) Komolyan megfogalmazódtak olyan elképzelések, hogy a város minden magabíró férfijától, mintegy 3–4 ezer főtől (először, nyilván, a cigányoktól) DNS-mintát kellene venni, hogy azok segítségével ki lehessen szűrni a gyilkost. Az „ötletet” nagy hévvel képviselők persze nem gondolkodtak az eljárás költségeiről, az anyagiakról (egy-egy DNS-mintavétel és annak elemzése százezreket kóstál) és a szabadságjogok korlátozásának társadalmi költségeiről. (Meg arra az apró mellékkörülményre sem, mi van akkor, ha az elkövető nem lacházai?)

Mások szabadságának korlátozása jóval kevésbé fáj nekünk, mint sajátunké. Paradox módon olyannyira azért nem, hogy még a sajátunkról is képesek vagyunk lemondani annak fejében, ha azzal a nem szívlelt (megvetett, gyűlölt) mások szabadságjogai is csorbát szenvednek. Úgy gondolkodunk, mivel mi nem szegünk normát, így az önkéntes lemondás nem fenyegeti a mi szabadságunkat, sőt egyenesen növeli biztonságunkat. Erre jutott a német közvélemény, amikor szép lassan elfogadta, hogy önmagában az ittas vezetés is normaszegés. Ha nem vedelek sört, nincs mitől félnem.

Csakhogy a romák igazoltatásával (vagy tömegesen begyűjtött DNS-mintáival) más a helyzet. Ugyanis szemben az ittas vezetőkkel, ők azzal, hogy romák, még nem szegnek normát. A sofőrnek tilos alkoholt inni, de – remélem, még – romának nem tilos lenni vagy nem tilos annak látszani, még akkor sem, ha az ismertté váló bűnelkövetők között tekintélyes (igaz, nem tudni, mekkora) arányban vannak cigányok. Tehát ha a rendőr csak azért állít meg egy járókelőt, mert őt cigánynak látja (és nem tud rá egyéb elfogadható magyarázatot adni), egyértelmű, hogy törvényt sért, mert faji alapon diszkriminál. Márpedig a közhatalom gyakorlójaként ehhez különösen nincsen joga, intézkedése a jogállami normákkal és a közérdekkel is nyilvánvalóan ellentétes. És mint ilyen ellen, minden erényes állampolgárnak tiltakozni kell.

Frusztráció–agresszió

A diszkriminációban az a legpokolibb, hogy olyan tulajdonságokat pécéz ki, amelyen a diszkrimináltnak nem áll módjában vagy csak önmaga teljes feladásával állna módjában változtatni. Jó lelkiismerettel nem kérhetjük számon a nőn, hogy nő, a vakon, hogy nem lát, a melegen, hogy saját neméhez vonzódik, éppúgy, ahogy a cigányt se vonhatjuk felelősségre azért, mert cigánynak látszik. (Zárójeles megjegyzés: A „cigánybűnözés” sulykolásával éppen az a nem kívánt, vészterhes állapot fenyeget, hogy végzetesen összemosódik a cigány és a bűnöző profilja.)

A bűnüldözés és bűnmegelőzés vitathatatlan közérdek. Semelyik elkövető nem vonhatja ki magát a rendőri intézkedés alól, származási érzékenységére hivatkozva sem. Világos, az igazoltatás általában annak a legrosszabb, akinek vaj van a fején, de másnak sem kellemes. A „céltalan” igazoltatás frusztrál és agressziót szül, amelynek közösen isszuk meg a levét. Nem tudom megmondani, hogy a magyar lakosságot vegzáló töméntelen igazoltatáson belül kirívóan soknak tekintsük-e a romák háromszoros arányát – érvek hozhatók fel mellette és ellene is. A kutatók mindenesetre túlzottnak találják. A romák igazoltatása nem hoz több eredményt, mint az átlag – igaz, kevesebbet se. De az bizonyos, hogy az igazoltatás „szürke zónája” – ahol a romák aránya nem 22 százalék, mint a teljes mintában, hanem 28 – túlságosan nagy. A köztársaság rendőrségének az a feladata, hogy a saját hatékonysága és az emberi jogok védelme érdekében mihamarabb csökkentse ezt a formátlan halmazt. Társadalmi megrendelőként ebben mi is segíthetünk neki.

(Belügyi Szemle, 2009/9)