Van egy nagyon fiatal társadalomtudomány, a kulturális antropológia: művelői azt tartják magukról, csak az teszi jól a dolgát, aki hajlandó hónapokra, évekre vállalni egy közösség hétköznapjait - sorsát.

Fábri György

- A professzor és az általa idehaza "meghonosított" diszciplína megérdemli a diskurzust - fogalmazott Fábri György, majd felkonferálta azt a három, egyenként tízperces filmetűdöt, amelyet a Duna TV és egy amatőr operátor jóvoltából láthatott a publikum.

Az első felvételen Boglár Lajos éppen egy dél-amerikai indián törzsnél használatos hordozható, kifordítható tollfejdísz-sorozatot mutatott a nagyérdeműnek, majd azt fejtegette, hogy az őslakosság három stratégiát választott, miután találkozott a fehér civilizációval. A törzsek egy jelentős része engedett a domináló kulturális hatásnak: valamilyen formában "működtetik" a közösséget, de az új szokásokat, tárgyakat "beépítették" a hétköznapokba. Vannak ugyanakkor olyan nemzetségek, törzsek is, akiknek tagjai teljesen elvesztették identitásukat, nyelvüket -, felolvadtak a civilizációs kohóban.

A harmadik csoportba azok tartoznak, akik Amazónia áthatolhatatlan esőerdeibe menekültek a fehér ember elől. A férfiak - az ősök szokása szerint - vadásznak, halásznak; a nők a veteményest gondozzák. - Ezek a törzsek megőrizték hagyományaikat, maguk készítik eszközeiket - mondta a filmfelvétel tanúsága szerint Boglár Lajos, aki kitért arra is, hogy találkozott olyan népcsoportokkal is, amelyek "vegyes" életmódot folytatnak. Hétfőtől péntekig úgy élnek, akár évszázadokkal ezelőtt, szombat-vasárnap viszont íjakat, nyilakat, soha nem használt kőbaltákat, mindenféle szőttest és kosárárut készítenek. A portékát turistáknak adják tovább, s a pénzből használati eszközöket, baltát, edényeket vásárolnak. Az efféle átmeneti életmód nem tipikus, de ilyenre is rábukkanhat az elhivatott kulturális antropológus.

A filmekben a tanár úr szót ejtett életútjáról is, amely 1927-ben Brazíliában indult, hiszen családja a második világháború kitöréséig Sao Pauloban élt - az édesapa konzulként képviselte Magyarországot a dél-amerikai államban. A világégésig harmóniában éltek a különböző bőrszínű, nyelvű és kultúrájú népek. A magyarok körül azután fogyott el a levegő, hogy hivatalosan is hadviselő féllé váltak. - Ezután Sao Pauloban becsukták a három magyar iskolát, a kolónia meggyengült - emlékezett gyermekkora vészterhesebb időszakára Boglár Lajos. Úgy vélte, hogy bár lelkileg azonosult Latin-Amerikával, s otthonosan mozog a portugál nyelvben, gondolkodni mindig magyarul szokott, s az otthont, amelyhez kötődik, Budapest jelenti.

Szakmai életútjával kapcsolatban elhangzott, hogy minden a magyarországi "néprajzos-tréninggel" kezdődött: a cigány bödönhajó-készítők, s számtalan más Kárpát-medencei kisközösség körében. Ezeknek a "viziteknek" az eredményét máig őrzik a filmkópiák. És azt is, amint Boglár Lajos - nem sokkal halála előtt - tanítványai körében, házának kertjében zárja a tanévet - ezekkel a képsorokkal zárt a klubnap vetítése.

Prónai Csaba

A Boglár-örökség felidézése után a kulturális antropológia jelen idejérol kezdődött  a diskurzus. A pódiumon Fábri György faggatta Prónai Csabát, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Társadalomtudományi Karán működő kulturális antropológia szakcsoport adjunktusát, az MTA Kisebbségkutató Intézetének munkatársát, s egyben biztatta a közönséget, hogy bátran ragadjon mikrofont, akinek kérdése, mondanivalója van.

- Hogyan definiálja ma önmagát a kulturális antropológia? - vágott a közepébe Fábri György.

- Iskolás módon öt dolgot szoktunk mondani, azon túl, hogy persze az emberrel foglalkozó tudományról beszélünk - válaszolt Prónai Csaba, majd felsorolásba fogott. Hangsúlyozta: a tudományág legfontosabb ismérve a résztvevő megfigyelés, ami azt jelenti, hogy a vizsgált népcsoport hétköznapjait górcsövezi a kutató: beköltözik egy családba, s követi a mindennapi eseményeket.

- A többit is, a komparatizmust, relativizmust, holizmust is hangsúlyozzuk, s természetesen magát a tágabb értelemben vett kultúrát - zárta a fölsorolást a kutató, majd egy újabbat kezdett. Mint mondta: egy antropológusnak mindenre figyelemmel kell lennie; ismernie kell a társadalmi, gazdasági, politikai szerkezetet, látnia kell a pszichológiai, nyelvi dimenziókat. Szinte mindenhez értenie kell, ami magában hordoz némi "imperialisztikus vonást". 

Ha csak egy aspektusból vizsgálunk egy népcsoport, mondjuk a zámolyi romák kivándorlásának kérdését, akkor leegyszerűsítő válaszokat kapunk.

- A zámolyiakról például két nyilatkozatot hallhattunk. Az egyik szerint a kivándorlásnak gazdasági okai voltak, nevezetesen az, hogy kint jobban élnek, ami egyébként igaz, de egyetlen aspektusra redukálja a problémát - fejtegetett Prónai, hozzátéve: ugyanígy reduktív az a válasz, miszerint politikai motívumok vezették őket, mert idehaza diszkrimináció van, ami egyébként szintén igaz, de csak egy szempont a sok közül.

- Kötözködnék ezzel az igazán elegáns imperialisztikus felfogással - vetette közbe a moderátor, aki szerint egy rosszindulatú interpretátor nyugodtan mondhatja, hogy az antropológus az a kacsa, amelyik tud egy kicsit a vízen is menni, egy kicsit repülni, sőt úszni is, de semmit sem tud jól.

- Ez el is hangzik sokszor. Mondják, hogy áltudós, anekdotikus, aki tulajdonképpen csak beszélget az emberekkel, fölidézi, miket mondtak, de kerek választ nem ad - reagált Prónai Csaba.

- Létezik-e olyan válasz a kulturális antropológia művelői részéről, amelyben megvédik magukat? - forszírozta tovább az önmeghatározást Fábri György.

- Ez a művekből derül ki, amelyek résztvevői megfigyeléseken alapulnak, s tárgyuk nyilván a tág értelemben vett kultúra - zárta rövidre az identifikálást. Hozzátette: nálunk csak 1989 óta bontja a szárnyait ez a diszciplína, de a világban is fiatal tudománynak számít. A "hivatalos" genezis 1896-ban a New York-i Columbia egyetemen zajlott, amikor Franz Boas megalapította a kulturális antropológia tanszéket. - Tegyük fel, hogy egy szociológus elmegy, beköltözik egy nép- vagy bármilyen más csoport "hétköznapjaiba", s ott él; vizsgálódásának tárgya pedig az adott emberek kultúrája, ekkor ő is elkezd antropológussá válni - fejtegette tovább a kutató, kitérve arra: elengedhetetlen, hogy holista és relativista legyen, vagyis az adott csoport felől nézze a világot, ebből alkossa meg a kategóriáit.

A beszélgetés ezután "hajtűkanyart" vett, s rövid ideig a felsőoktatási reformról, a Bolognai Folyamat erényeiről, gyengéiről, illetve a kulturális antropológia elfogadottságáról folyó - korábban személyeskedésektől sem mentes - vitaáradatról hallhatott részleteket a publikum. Kiderült, hogy a magyar oktatásban, tudománypolitikában korántsem ért véget a kulturális antropológia "beilleszkedéséről" zajló polemizálás. Szóba került, hogy továbbra is hiányoznak bizonyos feltételek az önállósuláshoz - így például két olyan tudós, aki akadémiai doktori címmel rendelkezik. Prónai Csaba ugyanakkor köszönetet mondott több szociológusnak, néprajzkutatónak, akik döntögetik a falakat és egyengetik az antropológusok útját. Elhangzott: az interpretációs lehetőségek továbbra is rendkívül korlátozottak, és továbbra is csak egy szakfolyóirat, a Boglár Lajos alapította Szimbiózis várja tárt karokkal a fiatal, publikálni akaró kutatókat.

A nézőseregből szólásra emelkedők közül meg is jegyezte egy diáklány, hogy hiába "álmodozunk elmozdulásról", ha egynémely alapfeltétel még mindig hiányzik.

Az ELTE-n nincs például szakkönyvtár, ami azért is "kínos", mert a szakirodalom többnyire angol, francia és részben német nyelven érhető utol. A hozzászóló ugyanakkor jelezte: a Közép-Európai Egyetemen már megnyílt az "antropológus könyvtár" - ez azonban korántsem gyógyír arra a gondra, hogy nehézségbe ütközik, akik forrásmunkákat keres.

Egy nyugdíjas hölgy a "terepmunka" fontosságát hangsúlyozta rendhagyó példázatával. Elmondta, hogy több évtizedig volt az erdélyi Görgényi-havasokban hét falu háziorvosa, ahol 2500 cigány mellett 3000 román gyógyítását végezte. - Lóháton jártam a havasokba a betegekhez, vagy azokhoz, akiket megkéseltek. Rövid idő után rájöttem, hogy közösségeket kell építeni - fogalmazott a hozzászóló, hozzátéve: kitartó munkával ő is része lett a közösségnek, s úgy érzi, hogy eközben igazi kulturális antropológussá vált.

Több hozzászóló a szakma önazonosságának kérdéskörét boncolgatva arra jutott, hogy bár óriási kiaknázatlan lehetőségek rejlenek a kulturális antropológia hétköznapi alkalmazásában, a megrendelő "elitnek" meg kell értenie: hiába várnak univerzális válaszokat egy-egy probléma, mondjuk a magyarországi - vagy akár csak egy településen élő - cigányság helyzetének megoldására. Az antropológus ugyanis érdemben csak arról a szűk - általa megfigyelt - közösségről tud helyzetértékelés adni, ahol a résztvevői megfigyeléssel jó néhány hónapot, netán több évet is eltölt. Az is előfordulhat, hogy egy ilyen alapos munka után is több kérdés marad, mint megállapítás.