A csicskásokkal kapcsolatos hiradások is arra vallanak, hogy a kelet-európai, illetve magyarországi cigányokról meglehetősen keveset tudunk. Pontosabban: hiányosak és ellenmondásosak az ismereteink hagyományos világképükről, hiedelemvilágukról, erkölcsi felfogásukról, illetve a többséghez való viszonyukról, éppen arról, ami megkülönbözteti őket a többségtől, illetve a többi kisebbségtől.

piacozók csicskája

Ezt a helyzetet azért sem fogadható el, mert napjainkra a cigányság több, az Európai Unióhoz csatlakozó országban a legnagyobb kisebbséggé vált, a teljes lakossághoz viszonyított aránya gyorsan növekszik. Bár a népszámlálásra alapozott, pontos statisztikai adataink, használható kritériumok hiányában sincsenek, feltehető, hogy a romák Szlovákiában és Romániában az összlakosságnak több mint tíz százalékát teszik ki. Ettől az aránytól már Magyarországon sincsenek messze, hiszen a különböző becslések számukat 6-800 ezerre teszik, miközben az összlakosság folyamatosan fogy, és a becslések szerint két éven belül tízmillió alá csökken.

Megbízható adatok híján, különös tekintettel a hozzájuk kötődő negatív előítéletekre, a cigányságról alkotott, illetve a médiában kibontakozó kép állandó politikai konfliktusok forrása. A baloldaliak és a liberálisok, illetve a pártjaikhoz kötődő kutatók és szakemberek által nyújtott „politikailag korrekt értelmezési keretet” a jobboldali kritikusok, illetve a szélesebb közvélemény folyamatosan bírálja, kétségbe vonja. 2007-ben színre lépett egy olyan politikai párt, a Jobbik, illetve az általa életre hívott Magyar Gárda, melynek ugyan konkrét javaslatai nincsenek, de azzal a követeléssel állt elő, hogy a „cigánykérdés megoldását teljes új alapokra kell helyezni”.

Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy a kelet-európai cigányságot a „zsidó párhuzam” révén meg lehet érteni. Igaz, a másik „magyarázó” kisebbséggel, az amerikai feketékkel sem megyünk túl sokra, ha sorsukat, problémáikkal és konfliktusaikkal együtt „rávetítjük” a kelet-európai romákra. A cigányok persze össze lehet hasonlítani a zsidókkal, amennyiben mindkét kisebbség önként vándorolt be a Kelet-Európába, és a holocaustnak voltak cigány áldozatai is. Igaz, soha nem számítottak a náci népirtás kiemelt célpontjának. Ha el is fogadjuk, hogy mintegy 200 ezer cigányt (elsősorban Németországban élő szintit) 1939 és 1945 között elpusztítottak, az európai cigányság teljes populációhoz számított vesztesége nem hasonlítható össze nemhogy a zsidókkal, de még a lengyelekével sem.

Más kérdés, a hogy cigányság napjainkban, immár egyértelműen politikai okokból, a holocaust által megtizedelt népnek számít. Ugyanakkor minden más összevetés a zsidókkal (a többségi társadalomban elfoglalt helyük, gazdasági helyzetük, erkölcsi felfogásuk, vallásukban gyökerező kultúrájuk, demográfiájuk stb. terén) alaptalan. Mégis megjegyzendő, hogy van egy fogalom, mely érvényes a cigányok egy csoportjára, amit Hannah Arendt alkalmazott elsőnek a kelet európai zsidókra a Holocaust előtt. Ez a pária fogalma, melyet a társadalomból kitaszított, a kasztrendszer hézagaiban vegetáló emberek jelölésére használtak Indiában.

A baloldali politikusok és a teoretikusok előszeretettel hasonlítják magyarországi cigányokat a szociálisan marginalizálódott amerikai feketékhez is, akik között, - a statisztikák szerint -, jóval több a bűnelkövető és deviáns, illetve a bűncselekmény áldozata, mint a többséghez tartozók, a fehérek között. Az Egyesült Államokban kibontakozott polgárjogi mozgalom, majd a megszerveződő, szövetségi szinten intézményesülő esélyegyenlőségi politika, illetve a pozitív diszkrimináció igénye folyamatosan visszatér nálunk, mint követendő cél. Jellemző, hogy a cigányok ellen a közelmúltban elkövetett sorozatgyilkosságot a kormányzati körök kezdettől fogva a Ku-Klux-Klan rémtetteihez hasonlították, vagyis azt sugallták, hogy az ámokfutó fajgyűlölők „meg akarták félemlíteni” a cigányságot. Legutóbb a „magyar Obamát” vizionáló Bajnai Gordon miniszterelnök hirdette meg a Romaversitas Alapítvány tanévnyitóján, hogy a kormány kétszáz roma diplomás felvételét kezdeményezi a közigazgatásba, folytatja a telepfelszámolási programot és arra akarja kötelezni a településeket, hogy esélyegyenlőségi tervet hirdessenek meg. Ha ezt nem teszik, megvonják az önkormányzatok jogát arra, hogy uniós támogatásokat pályázzanak meg.

A miniszterelnök kezdeményezése mindenképpen üdvözlendő (más kérdés, hogyan valósul meg a gyakorlatban), ugyanakkor az amerikai feketék és a magyarországi cigányokat nehéz „közös nevezőre” hozni. Ezért a felzárkóztatásukra, illetve integrálásukra használt eszközök és módszerek sem lehetnek azonosak. Feltehető ugyanis, hogy azok az intézkedések, melyet az USA-ban, bár hosszabb távon, de eredményesnek bizonyultak, nálunk nem lesznek azok. A feketéket rabszolgaként hurcolták be Amerikába, és a polgárháború után még vagy száz évig szegregálták őket a déli államokban, például nem szavazhattak. Feltételezhető volt, hogy formális egyenjogúsításuk kikényszerítése után, élve a lehetőségeikkel, aktívan hozzálátnak szegénységük, szociálisan elmaradott helyzetük javításához, amennyiben washingtoni kormányzat ebben hatékony segítséget nyújt nekik.

A romák felzárkóztatása viszont Magyarországon nem jogi vagy erkölcsi, hanem szociális kérdésként jelenik meg a közvélemény előtt. A magyarok, a többi közép- és kelet-európai néphez hasonlóan soha nem érezték úgy, hogy valamivel tartoznának a romáknak, mondván, hogy „maguk tehetnek a sorsukról”. Ha viszont így van, akkor csak a magyar gazdaság fejlődése, az életszínvonal növekedése teremthet lehetőséget számukra a kiemelkedésre. Éppen ezért hatványozottan szükséges a gazdasági válság következményeinek felszámolása, hogy az egész népesség esélyeinek javulásával a romák helyzete is drámai változáson menjen keresztül.

Pelle János  hvg.hu