CIGÁNY NÉPKÖLTÉS
       
(Eredetmonda)
   
Ez még akkor történt, amikor a Szent Jóisten megteremtette a Földet, akkor is a hetedik napon. Nagy elégedetten járkált a Jóisten fel és alá és boldogan nézett körül. Ragyogott a Nap, zöldelltek a fák, a füvek, és virágok illatoztak, amerre járt. Boldog mosollyal nyugtázta: hát, igen, mindent rendben találtam, jól tettem, amit tettem.

    Hanem, amikor már délutánra járt az idő, azon vette magát észre, hogy egyedül van. Nem akadt senki, akivel szót válthatott volna. S hiába volt mindennel kibékülve, egyre erősebb nyugtalanság vett rajta erőt. Olyan erős hiányérzet gyötörte, nem tudta hova tenni, már szinte fájt.

    Változtatok a helyzeten – mondta magában, és tudjátok, mit csinált?
    Beállt a vályogvető gödörbe: felgyűrte a nadrágszárát és ásni kezdte az agyagot. Tett hozzá vizet, szórt bele pélyvát, még egy kis sót is hintett a sárhoz. Jól megdolgozta, ahogy csak kell, hogy jól formálható legyen.

Amikor már a sár engedte magát megdolgozni, elkezdett belőle EMBERT formálni. Csinált neki kezet, lábat, testet, fejet, még eszet is tett belé.
    Amikor pedig mindennel készen volt, begyújtott a bóvba, vagyis hogy a kemencébe, és azonmód, zsupsz, rap*, beletette az embert sülni.

    Ott járkált, ott forgolódott a kemence-bóv előtt. Álé, lélélé, legyél már készen! – mondta türelmetlenül. Nem is nagyon bírta sokáig. Gondolt egyet, rap, lenyitotta a kemence ajtaját, kivette az embert, homlokon csókolta, hogy az rögtön megéledt –, s csak akkor nézte meg jobban.

    Ajajaj! Na, hát mit mondjak? Bizony, a nagy sietségben nem sült meg rendesen az ember. Olyan fehérkés maradt a bőre, a haja meg sárga, szóval, sületlenre sikeredett.

    Mihez kezdjek veled? – állt ott tanácstalanul, aztán legyintett. Hát, mégiscsak az én teremtményem vagy, te leszel a fehér ember – mondta neki a Jóisten, és máris sokkal jobban érezte magát, mert legalább volt, akihez szóljon.

    Hanem másnap, ahogy felvirradt, megint ott találta magát a vályogvető gödörben a Jóisten. És már megint sárt dagasztott, hogy embert formázzon belőle.

    Hátha most jobban sikerül! – gondolta magában, és nem felejtett el rakni a sárba pélyvát, vizet, de még sót sem…
    Ahogy készen lett a sárral, megformázta az embert: kezet, lábat, testet, fejet formált neki, még eszet is tett bele. Ahogy készen volt, a forró kemencébe berakta sülni, és tudjátok, mit csinált?

    Elment beszélgetni a fehér emberrel. Egyszer az egyik mesélt, máskor a másik, de az idő közben nagyon elhaladt.

    – Hűha, te fiú, te, hát, nem szólsz rám, hogy a kemence meg tele van! – azzal futásnak eredt a Jóisten.

    Lekapta gyorsan a kemence ajtaját, kivette belőle az embert, életre csókolta és aztán nézte, nézegette. Hát, bizony, ez megégett, fekete lett a bőre, a nagy melegtől összezsugorodott apró karikákba a haja.
    – Hát, nincs mit csináljak, mégiscsak az én teremtményem vagy te is – mondta neki. – Tudod mit, te leszel a fekete ember – és fiának fogadta őt is.

    A harmadik napon, nagy elszánással megint nekifogott. Így se jó, meg úgy se jó, mondogatta magában, de most már tanultam a saját hibáimból, és dudorászva, énekelgetve készítette a harmadik embert. Tett a sárhoz friss vizet, pélyvát, meghintette sóval is. A sárból pedig gyúrt egy jó szabású embert. Formázott neki kezet, lábat, testet, fejet, még eszet is tett belé. Amikor pedig készen volt, berakta a forró kemencébe sülni. Bezárta gondosan a kemence ajtaját és leült magának az árok partjára énekelgetni.

    – Tudjátok, melyiket mondta?

    Ezt ni: „házunk előtt van egy régi eperfa”. Énekeljétek ti is vele!
    Szépen szólt a dal, besegítettek a kész emberek is, egyik is tercelt, a másik is, igazán öröm volt hallgatni.

    És ahogy a dalnak vége volt, megszólalt a fekete ember: hát, ezt ismered, Istenem? – és azzal rázendített egy következő nótára. De hogy olyan szépen szólt, a fehér embernek is eszébe jutott egy dal, azt ő vezette, és a többiek segítették a dalban. Az is csuda szép volt.
    Mikor már gondolta a Jóisten, hogy eleget sült az embere, lenyitotta a bóv-kemence ajtaját, kivette és életre csókolta a harmadik embert is.
    Lássatok csodát, ha még nem láttatok! A bőre gyönyörű barnára sült, olyan volt, mint a friss cipó héja, a haja hullámos, a szeme fekete, magas, karcsú, vállas, szóval, gyönyörű ember lett.

    – No, fiam, te leszel a cigány ember, téged örömömben, jókedvemben csináltalak, azt is neked adom.

    Így történt, hogy a Jóisten embert teremtett, méghozzá háromfélét, fehéret, feketét, barnát. Azért énekelnek a cigányok szívesen máig, mert a Jóisten is énekelve alkotta meg őket, s a jókedvét adta nekik ajándékba.
    Segítsen benneteket is a Jóisten, mindannyiótokat, mint akit jókedvében csinált!
   
    DARÓCZI ÁGNES GYŰJTÉSE ÉS FORDÍTÁSA