Miként fogadták önt a vasi katolikus hívek Egyházasrádócon és a filiákban: Rádóckölkeden, Nagykölkeden, Harasztifaluban, tekintettel arra, hogy cigány származású papjuk aligha volt nekik és őseiknek?
– Csak jó élményeket őrzök három évvel ezelőtti idejövetelemről. Az volt a tapasztalatom, hogy az emberek roppant kíváncsiak arra, milyen egy cigány ember, aki pap, s hogy milyen üzenetei vannak számukra. Bemutatkozásom alkalmával mind a négy faluban körülbelül ezt mondtam: Szeretném elmondani a testvéreknek, hogy cigány származású pap vagyok, Isten hívott meg engem ebbe a hivatásba, ugyanaz a Jézus, aki paptestvéreimet is meghívta. Arra kérem a kedves híveket, hogy az életem és tetteim alapján alkossanak rólam ítéletet, ne pedig a származásom alapján; én is így fogok tenni… Azt hiszem, ezzel sikerült minden rést betömni a falon. Az emberek azt mondhatták magukban: rendben van, ez a pap kimondta, vállalta.   – Ha megvan a karakánság, már könnyű cigány papnak lenni?
– Jópár évvel ezelőtt civil ruhában kerestem fel egy másik megyebeli kórházat gerincbántalmaimmal. Az orvos a helyén maradt, be nem hívott, meg sem érintett, távolról nézte, ahogy az ajtónál derékra vetkőzöm. Felírt számomra valami drága tapaszról szóló receptet, amit kénytelen voltam a kukába dobni, mert úgysem tudtam volna megfizetni. Más kérdés, hogy nyert ügyem van, amikor reverendában vagyok.

  – Milyen cigány családból származik?   – A Zala megyei Lovásziban, Lenti környékén a beás ága él a cigány kisebbségnek. A beás nyelvet azonban sajnos nem ismerem, mert hamar elkerültem otthonról. Édesanyám eredetileg egyedül nevelte munka mellett nyolc gyermekét, ezért kerültem két öcsémmel állami gondozásba. Mindenesetre őrzök emlékeket a „zárt telepi” életkörnyezetről, amelyben a cigányság nagyobbik fele tengődik. A falu peremén lévő, cigányok lakta utcában éltem első nyolc évemet.   – Mindenestül rossz volt ez a korszak?
– Nem mondanám. Azt a testvéri érzületet, összetartást, amely a még épebb cigány közösségekben tapasztalható, papi fejjel is hiányolom a magyarországi társadalomban.   – Volt a családjában bármiféle vallásosság?
– Semmi, legfeljebb csak káromkodásban hallottam Isten nevét.   – Hogyan vált hívő emberré?
– Tizenöt éves koromban már hivatásos nevelőszülőknél éltem, egy gazdálkodó házaspárnál Lentiben, ahol alaposan megtanultam aazdasági munkát, például gépeken arattam mezőg. Hitem kialakulásában döntő szerepe annak volt, hogy nevelőszüleim ösztönzésére egyszer csak elmentem egy hétköznapi misére. Először elfogódottan éreztem magam, hiszen nem tudtam, mit kell csinálni. De aztán a felolvasott Szentírás-részletekből, a pap magyarázatából felfénylett számomra az evangélium, a megváltás örömhírének az értelme. Méghozzá nagyon személyesen.
– Arra gondol, hogy egy olyan fiúcska, mint amilyen ön is volt, kétszeresen árva, nemcsak a szülőktől való elszakadás, hanem a származás miatt is?   – Árva vagyok, ágról szakadt, aki nem találja a helyét, s akit a legtöbben utálnak: valóban ilyennek éreztem magam. És persze ennek megfelelően mindenkit idegennek tekintettem. Viszont akkor, a lenti plébániatemplomban és egyházközségben megszereztem legfontosabb tapasztalatomat. Azt, hogy az evangéliumnak életet átformáló ereje van. Attól kezdve képes voltam az egész napos munkát és hosszas biciklizést követően eljárni az esti misékre. Ha ez nem sikerült, sírtam! A templomélmény, vagyis az, hogy Istennek a kapuja előttem is kinyílt, feledhetetlen számomra. Nos, ez a legfőbb jó, amit közölni szeretnék a származási közösségemmel. Hogy az egyházban hazatalálhat a cigány is.   – Ha nem találkozott volna Krisztussal, mi vált volna önből?
– El is kallódhattam volna. Így viszont a keszthelyi középiskolában is megálltam a helyem, kivívtam osztálytársaim tiszteletét. De azért az érettségi előtt az osztálytársaim nagyon meglepődtek, amikor az osztályfőnököm körkérdésére, hogy ki mihez kezd, én megmondtam, hogy papnak tanulok tovább. Igyekeztek lebeszélni.   – Papi személyek nem ellenezték a tervét?
– A plébánosom elvitt az akkori szombathelyi megyés püspök atyához, Konkoly Istvánhoz. Felbecsülhetetlen biztatást éreztem abban, hogy a püspök úr külön is beszélt velem, mivel szeretett volna megismerni. Később ugyancsak egyengette utamat Egresits Ferenc, a győri papi szeminárium rektora. Kispap koromban észrevette, hogy szorongok az új környezetben. Felbecsülhetetlen tanácsokat adott. Például azt mondta, sohase sajnáltassam magam. Ezzel nagyon finoman, kimondatlanul is érzékeltette velem, hogy ezt a külvilág tőlem kevésbé fogadná el, mint mástól. A rektor úr arra buzdított: itt neked is jogod van mindenhez, ugyanolyan kispap vagy, mint a többiek.
– A szakdolgozata a cigánypasztorációról szólt, de Vas megyének ezen a tájékán, ahol plébánosként működik, elenyésző a cigányság jelenléte…
– Egy papnak mindenki felé van küldetése, nem kell feltétlenül egy bizonyos közösségre fókuszálnia. Veres András püspök úr három éve ide helyezett, jelenleg tehát itt van a szolgálati helyem.
– Diplomamunkájához helyszíni tanulmányokat végzett itthon és külföldön. Milyen következtetésekre jutott?   – Jártam itáliai nagyvárosok szeméttelepeinél létesült bádogvárosokban is, átrágtam magam különféle európai tanulmányokon. Ezek alapján bátran állítom: a magyarországi cigányság helyzete még mindig jobb, mint sok más helyütt Európában. Itt azért mégiscsak van valamiféle cigány önkormányzatiság, és – legalább elvben – nincs egészen elvágva a felemelkedés útja e kisebbség elől sem.   – Elégedett-e a cigányok hazai evangelizálásával?   – Az örvendetes, hogy vannak alulról jövő kezdeményezései az egyháznak egy-egy olyan térségben, településen, ahol koncentrálódott a nyomor és a cigány kisebbség. De azt is gondolom: mindezt országos léptékűvé kellene fejleszteni, világi keresztények aktivizálódásával is. Ott, ahol már van ilyen szolgálati ág, olykor az a gond, hogy inkább csak a karitatív vonás vagy a kommunikáció a fejlett, miközben elsikkad a cigányok tényleges evangelizálása, hogy szentségekkel élő, valóságos tagjai legyenek az egyháznak. Meggyőződésem, hogy ennek a közösségnek az anyagiaknál is nagyobb szüksége van a lelki segítségre, arra, hogy visszaadjuk emberi méltóságukat. Rá kell ébredniük, hogy Isten őket is a saját képmására és hasonlóságára teremtette. Csak az evangélium adhat hajtóerőt bármely leszakadt helyzetű cigánynak, hogy áttörje a kilátástalanság és a nem mindig megokolt előítélet falát. De vallom azt is: a bűnelkövetőknek vállalniuk kell a felelősséget tetteikért.
– Sokak szerint rohamosan közeledünk a polgárháborús helyzethez a bűnesetek és az etnikumok közötti feszültséget felülről szítók miatt.
– Biztosan vannak, akiknek a káosz és meghasonlás nem volna drága ár saját érdekük érvényesítéséhez, pozíciójuk biztosításához. Lehet, hogy bizonyos spontánnak tűnő történéseket is ők irányítanak. Erre már a zámolyi–strasbourgi ügy óta gyanakszom. Nekünk, keresztény embereknek annál inkább higgadtaknak kell lennünk, el kell utasítanunk a probléma túldimenzionálását. Ne azt mondjuk, hogy eljött a teljes zűrzavar esélye, hanem hogy megérett a helyzet arra, hogy lelki fordulat, lelki forradalom legyen Magyarországon. Itt társadalmi rétegek végső soron azért élnek már-már átokként egymás számára, mert a hazai társadalomban olyan nagy mértékű az Istentől való elfordulás.   – Az nem súlyos tényező, hogy ha egy hatalom nem a jó rendet munkálja?   – A kettő összefügghet. Olyan vezetőket választ magának az ország, amilyenek megfelelnek a tudatállapotának. Adott esetben olyanokat, akik a legtöbb materiális jót ígérik… Én legszívesebben kitenném a Parlament épülete elé a Tízparancsolatot. Magyarországon hitre, tisztességre van szükség, valamint kölcsönös kiengesztelődésre, ami nem csupán a múlt lezárását, hanem befogadást és közösségvállalást is jelent.
Egyházasrádóc