http://cotcot.hu/cikk/2009/04/29/a-dzsumbuj-testkozelbol

Átvett cikk a fenti linkről!

"Hát az nagyon rossz környék. Én nappal se dugnám oda az orrom, éjszaka meg egyenesen életveszélyes."

"Hát az nagyon rossz környék. Én nappal se dugnám oda az orrom, éjszaka meg egyenesen életveszélyes."

"Ha nem muszáj odamenned, akkor jobb lesz kihagynod. Nehéz ám két törött karral gépelni."

"Drogosok, betörők, kurvák, cigányok. Ne lepődj meg, ha leütnek és kirabolnak."

A ferencvárosi Dzsumbuj: akadnak született budapestiek, akik még sohasem hallottak róla, pedig autóval tíz perc alatt megközelíthető a Nemzeti Színház felől, aki pedig hallott róla, vagy csak elhaladt mellette, az rémisztő dolgokat mesél a IX. kerület hírhedt minigettójával kapcsolatban - garázda "galerik"-ről, használt fecskendők tömegéről és éjszakánként rendszeresen felgyújtott autóroncsokról szól a fáma.

Maga a "dzsumbuj" szó eredetileg egyszerre jelentett zűrzavaros állapotot és városszéli telepet, ám a Külső-Ferencváros ipari területén, az Illatos út és a Gubacsi út sarkán elhelyezkedő három lakótömb, amely 1937 óta áll, nagyon hamar elnyerte "A Dzsumbuj" titulust.

"Különlegessége" miatt máig a szociológusok, a jogvédők, a tévések és az újságírók egyik frekventált terepe, ha igazán zárt gettó után kutatnak a fővárosban, az önkormányzat azonban a városrehabilitációs program keretében 2005 során lebontásra ítélte a megdöbbentő állapotban lévő, felülnézetből H-alakú épületeket. Abban akkorra már mindenki egyet értett, hogy a lakások komfortosobbá tétele, a konszolidáció nem segít: a "dzsumbujisták" társadalmi beilleszkedése, a mély szegénység megszüntetése kizárólag a gettó teljes felszámolásával oldható meg. Mivel a környéken más lakóházak nem, csak gyárak találhatóak, a letarolt ingatlant szintén ipari területként hasznosítják majd. A kiköltöztetés még zajlik, és várhatóan hosszú évekig fog tartani - a viták azon folynak, hogy azzal, ha újra koncentráltan, egymás közelébe telepítenek át szegény családokat, valójában nem oldódik meg semmi, csupán a nyomor termelődik újra a város egy másik területén.

Azt már a telefonban megtudjuk leendő kísérőnktől, a Dzsumbuj Program vezetőjétől, hogy semmilyen értéket sem érdemes a kocsiban hagyni, mert "a hülyeséget itt hatványozottan büntetik". Megérkezésünk után, a telepen tett első lépések közben megállapítjuk, hogy valóban siralmas viszonyok uralkodnak a lakótömbökben: a lakásfoglalók elleni elővigyázatosság miatt rengeteg a befalazott ablak és ajtó, ami különös kontrasztot alkot a helyenként mediterrán módra, vidám színekkel befestett falak mellett; a föld tele van csikkekkel és más szeméttel, az egyik fa alatt elhagyott babakocsi árválkodik. Nem tudni, hogy a délelőtti óráknak vagy kísérőnk jelenlétének köszönhető-e, de a lakók némi érezhető bizalmatlanság mellett alapvetően barátságosnak tűnnek. Köszönésünk hallatán visszaköszönnek - és még mosolyognak is közben.

Dzsumbujtörténelem

A Dzsumbujt a történészek egybehangzó véleménye szerint a Horthy-rendszer szociális kirakatpolitikája hozta létre 1937-ben: a IX. kerület barakkokból álló nyomortelepeit akarták felszámolni, és a Hős utcában, az Illatos úton, valamint a Bihari úton építettek e célból háztömböket. A "mintatelepek" 28 négyzetméteres, bérelhető lakásaiba csak azok a négygyermekes családok költözhettek be - összesen körülbelül tízezer fő -, amelyeknek legalább egy tagja Budapesten dolgozott. Az emeletenként két-két fürdőszobát és mosókonyhát közösen használták, és két, egymással szemben nyíló lakásra jutott egyetlen vécé. Utólag sokak szerint már akkor sem kellett volna a szegénységnek eme gócpontjait létrehozni.

Az Illatos úton igazán brutális méretekben 1948 folyamán kezdődött a beköltözés, amikor felszámolták az Auguszta-telepet. (Ez utóbbi egy 1914-1918 között épült barakktelep volt Kispest határában.) A Dzsumbuj nagyon gyorsan túlzsúfolt lett, a házak felépítése pedig - gangok, sok közös helyiség és egymás "szájában" lévő kicsi lakások - a magánélet teljes hiányát okozta, és ennek megfelelő kommunikációs és magatartásformákat alakított ki. A környék lakói hamar a kerület szégyenfoltjának tekintették a magukat többnyire alkalmi és idénymunkából eltartó dzsumbujisták tömegét, amely már akkor gettószerű vonásokat öltött, hiszen az Illatos út 5. lakói is teljesen idegeneknek tekintették a lakótömbön kívül élőket. Megszületett a "Mi és ők"-tudat, valamint kialakultak a Dzsumbuj életének sajátos belső törvényei. A hetvenes években ennek ellenére az itt élő szegények még nem voltak teljes mértékben a társadalmon kívül állóknak tekinthetőek.

A nyolcvanas évek végén aztán sok lakó az állam támogatásával elvándorolt, ekkor a lakások egy része megüresedett, és vidéki családok költöztek be a felemelkedés reményében. Ez a folyamat viszont épp egybeesett a szocialista nagyipar leépülésével: a környéken sok gyárat felszámoltak, s így az addigi munkalehetőségek jelentős része is megszűnt. A kilencvenes évek elején jelentek meg az önkényes lakásfoglalók (ez egyébként egy nem igazán tisztázott jogi kategória), főként Borsod és Szabolcs-Szatmár megyéből. Mivel a mostani lakók túlnyomó része cigány származású, a Dzsumbuj gyakorlatilag etnikai gettónak tekinthető: a munkanélküliek száma nagyon magas, ami persze magával vonja a kiemelkedően rossz bűnözési és egészségügyi statisztikákat is.

A Dzsumbuj Help irodája, amely sokáig az A épület földszintjén volt megtalálható egy régi hentesüzlet helyén, 1997-ben jött létre a kerület családsegítő szolgálatának kihelyezett tagozataként. Céljuk a lakók felzárkóztatása volt: aerobik-oktatást, konditermet és filmvetítéseket biztosító pinceklubot, valamint óvodát tartottak fenn a felnőtt dzsumbujistákkal kapcsolatos munkájuk mellett, ám tavaly az önkormányzat forráshiánya miatt végül megszűntek ezek a szolgáltatások. A Dzsumbuj Help neve Dzsumbuj Program lett, és egy szomszédos épületbe költöztek át: egykori irodájuk és a pinceklub mára elkeserítően lepusztult állapotban van, az A lakótömb pedig teljesen ki is ürült, a közeljövőben kezdődik a lebontása.

A Dzsumbuj Program jelenlegi vezetője, Szántó Katalin vállalta, hogy körbevezet minket a telepen: 1998 óta dolgozik az Illatos út 5-ben, ő már érti és beszéli a dzsumbujisták nyelvét, ám a lakók jelentős részével ellentétben nem túl optimista a jövőre nézvést. Szerinte a telep felszámolása után ennek a rendkívül zárt szubkultúrának a tagjai nagy nehézségek elé néznek majd az új lakóhelyükön.

Mindennapi élet a gettóban

"Ne menjünk hátra, ott szokták a harci kutyákat sétáltatni. Az emberektől nem félek, de a kutyáktól igen" - mondja Szántó Kata, miközben már a B épület belső udvarán lépdelünk.

Hogy jelen pillanatban pontosan hányan élnek itt, azt senki sem tudja megállapítani - Kata négyszáz főre tippel. A gettó-tudat, azaz a csoporton belüli összetartás a kívülállókkal szemben még mindig erősen működik, a kerület pedig szintén afféle kerülendő "viperafészeknek" tartja a Dzsumbujt. (Az önkormányzat például a kilencvenes évek első felében nem költött pénzt a három lakótömbre.) Pedig az előítéletekkel ellentétben sokan szeretnének dolgozni az itt élők közül, de cigány származásuk miatt már eleve hátránnyal indulnak, ha pedig valamelyik környékbeli munkaadó meglátja a lakcímkártyában az Illatos út nevét, akkor gondolkodás nélkül elküldi őket. A sokgyermekes nők szintén nagy hátrányban vannak ebből a szempontból.

Mivel csak keveseknek van keresetük, valóban gyakoriak a vagyon elleni bűncselekmények - a Dzsumbujon kívül is, de szintén sokszor törnek fel telepi lakásokat. A prostitúció viszont a hiedelmek ellenére egyáltalán nem jellemző: a nők, az anyák szerepe - mint általában mindenhol, ahol szegények élnek - kiemelkedő, ők képviselik az állandóságot a létbizonytalanságban. A férfiakkal ellentétben börtönbe is csak nagyon ritkán kerülnek. Kilátások nélkül persze kevés lehetőség adódik a világ "szebbé" tételére: a középkorú lakosság körében sok az alkoholista, a fiatalabbak között pedig a kemény drog-függő. A Dzsumbuj Help után négy évvel indult el a Tűcsere-program: hetente kétszer igényelhet névtelenül steril injekciós tűt bárki, akinek szüksége van rá. Az eddigi legfiatalabb páciens tizenkét éves - a diszkréció miatt természetesen nem lehet tudni, hogy valamelyik idősebb családtag megbízásából jelenik-e meg rendszeresen a szociális munkásoknál. Nagyon súlyos pszichiátriai esetek egyébként nem nagyon vannak a lakók között, rengeteg viszont a kezeletlen depressziós. Ezen azért nehéz segíteni, mert a dzsumbujisták általában bizalmatlanok bármilyen gyógyszerrel szemben, a pszichoterápiához pedig nem eléggé motiváltak.

"Végre lebontják ezt a kuplerájt!" - kiabál ki egy kerekesszékes férfi  a nyitott ajtó mögül a C épületben, ahol a régebbi, már többnyire nyugdíjas Dzsumbuj-lakók nagy része él. A legtöbb telepi egyébként szeretne távozni - kivételek ez alól például a lakásfoglalóként beköltözött családok, az ő jövőjük ugyanis teljesen bizonytalan, a telep felszámolása után nagy eséllyel az utcára kerülnek. Mivel a lakások befalazása ellenére még mindig újabb és újabb lakók érkeztek, néhány éve egy (amúgy ismert roma vállalkozó tulajdonában lévő) őrző-védő cég alkalmazottai járőröznek az emeleteken

. Az önkormányzat megbízásából ők kezdték el az ajtó mellé festett X-szel jelölni a már üres, befalazott lakásokat, B-vel a bírósági eljárás alatt állókat, Ö-vel pedig azokat, ahová önkényesen beköltözött valaki. Azóta ezeknek a jeleknek a nagy részét a jogvédők nyomására végül olvashatatlan pacákká kenték. Nem mondhatóak ritkának a kisebb-nagyobb összetűzések a lakók és az őrök között: amikor még működött a pinceklub, egy társaság a Dzsumbuj Help engedélyével tartott ballagási bulit a helyiségben, de erről az őröknek fogalma sem volt, és számonkérésükre a mulatság végül verekedésbe torkollott. (A legnagyobb szabásúak egyébként szokás szerint az úgynevezett szabadulási bulik.)

Mint kiderül, a lakótömbök saját takarítói - mindhárman helyi lakosok - egy évvel ezelőtt még rendszeresen felsöpörték az udvarokat, de az önkormányzat végül kiadta inkább egy vállalkozónak a feladatot, és érdekes módon azóta lett újra szeméttel tele a föld. A séta folyamán tanúi vagyunk egy villanyóra leszerelésének is. A villamosművek két alkalmazottja már türelmetlenül várja Katát a lakás bejárata előtt, ugyanis nem tudnak bejutni. Kiderül, hogy akinek hivatalosan odabent kéne lennie, az az öregek otthonában van, akinek pedig nem kéne ott lennie, az valahogyan bezárta belülről a külső ajtót. A szerelők felfeszítik egy csavarhúzóval a hevenyészett zárat, majd kopognak és szólongatják az illetőt - egy perc múlva már a villanyórával jönnek ki. A lakásfoglalót egyáltalán nem is látjuk, de a dzsumbujisták alapvetően azt sem szeretik, ha lencsevégre kapják őket. "Fényképeztek már minket eleget!" - mondja egy roma asszony. Korábban hallottam, hogy ilyenkor pénzt szoktak nekik felajánlani a fotóriporterek és a tévések, de ezt viszont mi nem vagyunk hajlandóak még csak megkérdezni sem tőlük.

Arcok a Dzsumbujból

A C épületben élő, nyolcvan éves Juli néni süteménnyel és ásványvízzel vendégel meg minket. Azért megyünk be hozzá, hogy megnézzük, milyen is a lakások felépítése: ő, amikor lehetőség nyílott rá, egybenyitotta a szomszédos szoba-konyhás lakást a sajátjával, és az egyikben zuhanyfülkés fürdőszobát és gardróbszobát alakított ki. A rácsos ablak már kívülről nézve kilóg a mellette lévő ablakok közül: muskátlik nyílnak benne.

A lerobbant gangról az előszobába lépve szinte egy másik világ tárul a vendég szeme elé: meglepő tisztaság és takaros bútorok mindenütt. Mintha a nagymamánkhoz jöttünk volna látogatóba. Juli néni '73 óta lakik a Dzsumbujban, akkor még élt a férje, és tisztes munkájuk is volt. Bár a többinél komfortosabb lakás bérleti díja (tizenháromezer forint) és a rezsi túl magas a nyugdíjához képest, a mosolygós Juli néni egyáltalán nem szeretne innen távozni. Valószínűleg sok szép emlék köti a helyhez. "Katika, mikor is bontanak le itt mindent?" Amikor kiderül, hogy körülbelül 2015-ben, Juli néni láthatóan megkönnyebbül. "Akkor jó, akkor én már a földben leszek. Van még vagy két évem. Itt akarok meghalni, megmondtam a Gegesynek is." (A kerület polgármesteréről van szó.)

Mint már említettem, nem mindenki ragaszkodik ennyire a Dzsumbujhoz és az áldatlan körülményekhez. Kisétálunk a lakótömbök főbejáratáig - a fémkerítés már erősen hiányos -, ahol fiatalok gyülekeznek és beszélgetnek. Ők kicsit bizalmatlanabbul méregetnek minket. Egy zömök testfelépítésű, középkorú cigány ember, János nemes egyszerűséggel odalép hozzánk, kezet fog velünk és bemutatkozik. '92-ben jött az Illatos útra, és már nagyon szeretne elköltözni a családjával, bízik benne, hogy máshol jobb lesz a sorsuk. Kérdésemre elmondja, hogy számukra a legnagyobb problémát a szétdobált, használt injekciós tűk jelentik. Fél, hogy valamelyik gyermeke véletlenül belelép az egyikbe, és hepatitiszt kap. "A B épület már nem elég nekik, most már a C-ben is ezt csinálják. Pontosan tudom, hogy kik azok, akik szétdobálják a tűket, de hát hiába megyek ki este egyedül hozzájuk, hogy rájuk szóljak, ha ők meg negyvenen vannak."

A huszonéves Sándor, aki nemrég érkezett autóval, már nem a telepen él. A barátnőjénél lakott itt egykor, de szorgosan dolgozott, az édesapja támogatásával vállalkozást indított, és hitelből vásárolt egy lakást Csepelen.

Magával vitte az időközben elvett lány testvéreit, azaz a "sógorokat és a sógornőket" is, de természetesen még időről-időre visszajárnak a régi lakóhelyre, hogy meglátogassák a rokonokat és az ismerősöket.

Drogkereskedővel, betörővel vagy autótolvajjal tudtunk szerint nem találkoztunk, viszont az erkölcsi ítéletektől függetlenül el kell ismerni, hogy ők is a létfenntartásra és egy tűrhetőbb életre törekednek a nyomor kellős közepén, ahogy a pozitív példák szintén ezt teszik. Nem nagyon válogathatnak az eszközök között, és sok ember mozog egészen más társadalmi rétegekben is a könnyebb ellenállás irányába.

Van jövő...

...csak az a kérdés, hogy milyen. A kiköltöztetés nagyon lassan zajlik, mivel az önkormányzat vagy egy hasonló méretű cserelakást ajánl fel a Dzsumbuj lakóinak - főként azoknak, akiknek bérleti szerződésük van -, a nagy részüket aztán Budapest vagy a Ferencváros más területeire, esetleg vidékre telepítik át, vagy pénzben fizetik ki nekik a lakás értékét. Ez utóbbi verziónak több buktatója is akad: például másfél milliót ajánlanak egy jobb állapotú lakásért egy nyugdíjasnak, aki rosszul teszi, ha rögtön belemegy az alkuba, mivel ennyi pénzből nem tud jobb helyre költözni - viszont ahogy közeledik az adott épület bontási időpontja, az árajánlat akár hatmillió forintig is felszökik majd. A másik gond, hogy akadnak olyan családok, amelyek állandó kereset híján gyorsan felélik a kapott összeget, és a későbbiekben fedél nélkül maradnak, vagy ennyi pénzből csak egy hasonlóan szegény, "rossz" fővárosi környéken, netán egy munkalehetőségekkel nem kecsegtető faluban tudnak lakást venni, és így tulajdonképpen nem javulnak az életkörülményeik. Számottevő változás akkor sem történik, ha a cserelakás szintén lerobbant területen található.

Tulajdonképpen az utóbbi jelenség áll a városrehabilitációs program kritikájának középpontjában, vonatkozzon az Közép- és Külső-Ferencvárosra vagy Józsefvárosra. Ezek szerint a nem kívánatos társadalmi elemek kiszorítása és más helyekre tömörítése csak újabb nyomor-gócpontokat, újabb minigettókat hoz létre, elodázva ezzel a súlyos szociális probléma megoldását. Szántó Kata szerint sem létezik általános recept az integrációhoz; minden családdal külön kellene egyeztetni a sorsukról, mivel mindegyiknek megvannak a sajátosságai, gondjai és igényei.

Ez a villámlátogatásra alapuló cikk is a felszínt karcolgatja csupán a Dzsumbuj-lakók egyéni történeteinek ismerete nélkül.